Közöd?

Alapélményünk – a hozzánk való viszony – s egyben leszaratásunk története is a Bicskéig való meghosszabbítása akármely dolgoknak. Orbán Viktor, mint hős, a demokráciával, annak működésével és a nép – esetünkben morfológiailag a plebs, vagy a helóták – semmibe vételével. Mi – fentebb jelzett organizmusok, akik örvendezhetünk a luknak a seggünkön, de azon kívül alig is valaminek – nem vagyunk méltók arra, hogy a NER (ezen belül Orbán) a hajlékunkba jöjjön, és meggyógyuljon a mi lelkünk. (Ez utóbbi mondatot a misejárók kedvéért srejboltam ide, bár tudom, hogy nagyon kevesen vannak. Ámde mégis.)

Mindegy. De ők is és mi is – hitetlenek vagy más istenekben hívők – jól emlékezhetünk a tételmondatra, miszerint: „Ha támadják a kisvasutat, meg kell hosszabbítani Bicskéig, és ha akkor is támadják, akkor Lovasberényig. Ez nem krakélerség, hölgyeim és uraim, hanem életfelfogás, sőt, talán életösztön.” – Ezt jelentette ki a kedves vezető annak idején, mint valami filozopter, de bandavezér inkább, és mindenki elfelejtette közölni vele ekkor, hogy fáradjon a sarokba, és ott kisvasutazzon tovább a kantáros nadrágjában. Ez okozta aztán, hogy teljesen elszemtelenedett, ebből fakadóan pedig a képünkbe szarik.

Itt tartunk most. És napra nap kapjuk az újabb bizonyságot efelől, megerősítve bennünk azt a sanda gyanút, hogy az ország, amelyben élnünk adatik, félig diktatúra vagy már egészen az. De mindenképpen olyan, amelyben annak élcsapata, a Fidesz magának kedvező törvényeket hoz, de most már azokat sem tartja be egyáltalán. Mert például mi történne velünk, porbafingókkal, ha autónkkal tilos helyen parkolnánk le, hogy beszaladjunk egy boltba mondjuk kifliért. Ott teremne mindjárt a zsandár, és úgy büntetne szarrá, hogy ketté állna tőle a fülünk. No most, ezért – de nem csak ezért – nem parkolunk a tilosban.

Vagy csak nagyon ritkán, mert a büntetés fenyegetése mellett működik bennünk valami elemi ösztön, hogy bizonyos dolgokat nem teszünk meg, mert az másoknak, a közösségnek vagy rajtunk kívül álló egyénnek kárt okoz. Nem gyilkoljuk le felebarátunkat, mert csorbát szenvedne az élete, és az ilyen megfontolásból születnek az erkölcsök Isten nélkül, de ez messzire vezetne. Momentán csak annyi van, hogy például Polt főügyész megtette ezt a boltba szaladást tilosban parkolva, s amikor megkérdezték tőle, ezt akkor mégis hogy, akkor az volt a felelet, hogy megkülönböztető jelzést használó járművel azt csinál az utakon, amit csak akar.

A TEK, aki válaszolt Polt nevében, mint az őt kísérő osztag, éppen csak azt nem mondta, ha nem tetszik, hogy Polt tilosban parkolt, akkor elkísérik őt Bicskéig vagy Lovasberényig tilosban parkolni, „mert ez életfelfogás, sőt, talán életösztön”. Erre a nótára történt kegyelmes urunk minapi firenzei szerelmetes andalgása is. E kapcsán is felmerült, hogy nem épp szabályszerű a nem is kormánygépet a Kairó-Budapest viszonylatban – ami hivatalos kiküldetésnek volt hazudva – Toszkána felé eltéríteni, sőt, ott le is szállni. De erre is megszületett a pofád befogod válasz, amivel egyszerűen nem lehet egyenes kasza híján mit kezdeni.

Új fogalmat tanultunk a hivatalos indoklásban a firenzei kitérőről, amely az, hogy a nem is kormánygép azért kóválygott el Firenze felé, mert „technikai landolást” kellett végrehajtania. Ez elég ködös idea és magyarázat, de hozzáértők szerint egy gép akkor landol „technikailag”, ha nem eleve tervezett a leszállása. Viszont – emelte fel ujját intőn a szakértő – ilyen esetekben az utas nem száll ki a gépből, hanem a seggén maradva, fülét-farkát behúzva várja az információt a repülést veszélyeztető dolgok elmúltáról. Azaz, ez a kis kitérő ugyanaz nagyban, mint Polt parkolása kicsiben, hogy azt csinálok, amit csak akarok.

Viszont a törvényen kívül és felül állás soha nem tesz jót egy országnak, annak leszart népének, hacsak nem Magyarország az a hely, esetünkben Neria, amelynek lakói mannaként nyalogatják az arcukra ürített fekáliát. Valahol itt a magyarázat arra, miért tartunk ott, ahol. Itt kérdezni sem nagyon lehet, illetve ha mégis remegve, akkor az a válasz: közöd? És a porbafingó mindezek után eloldalog, azt dadogva, bocs, főnök, elnézést, hogy élek. El lehet dönteni, jó-e így, de a válasz is készen van több mint évtizede, ami az: perszehogy. Ilyen országban annyira öröm a létezés, hogy máshol elképzelhetetlen. Már álomképek sincsenek bennünk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
1 hozzászólás “Közöd?
  1. Yeti szerint:

    Bicskáig meghosszabítás – alapálom.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum