Németh Szilárd hamvai

Németh Szilárd kirakott az asztalra egy keresztet, egy tálka hamut, és meghirdette a hamvazószerdát a közösségi oldalán. Valamint az ebből fakadó negyven napos böjtöt. Sok minden volt már Németh elvtárs: rezsiguru, honvédő, de leginkább a pacalja híres a  velővel elegyeset. Jobb napokon reggeltől napnyugodásig tudjuk, miket fal be a rezsibiztos, szinte beleégett a retinánkba a fakanala, ahogyan öblös üstök vagy bográcsok mellett lengeti akárha kardot, és mindent belep a zsír. Németh elvtárs főzős képeiből szinte árad a tömény zsírszag, amit viszont nem róhatunk fel neki, a magyari embernek ez a konyhaművészete.

Most viszont, amikor a jelek szerint hittérítő is lett, a zsíros fazokak vs. tálka hamu olyan ellentmondást generál mibennünk, amit föloldani szinte lehetetlen, de kísérletet teszünk azért rá. Ez okból nyomogatjuk a billentyűket a megfelelő sorrendben, és csak néha ütünk mellé. No most, elsőként nem hiszünk Németh elvtárs őszinte hittérítésében, képei és megnyilatkozásai alapján az ő hite alkalomszerű, és addig buzog, ameddig fényképezőgép van a közelben. Szenteltette ő már föl az irodáját nem önszántából, hanem Orbán nyomán, mintegy őt utánozva, hogy megkapja a pirospontjait, illetve a lecsorgó morzsákat.

Németh elvtárs hite őszintétlen és hazug, mi több, megengedjük, a felszínt súrolgatja csupán, a kultuszt úgy oldalról, amire utalnak az eszement keresztény kultúráról előadott hajdani tézisei is. A kultusz része a hamvazószerda és annak kellékei (tálka hamu az asztalon), így Németh elvtárs azt gondolja, hisz, holott csak bohóckodik és hazudik. Talán magának is. Itt érdemes megjegyezni az egész Fidesz bagázs, de a cimbora papságuk hókuszpókuszait is, amelyeknek az ég egy világon semmi közük nincsen az ősmítoszhoz (vö.: Spengler), ahogyan Jézus mágikus hitéhez sem. De ez évezredes történet, és valószínűleg Németh elvtársnak fingja sincs róla.

Ilyképp böjti felhívása az, ami, amit már nem is lehet és fölösleges kimondani. Elindulunk tehát a profán irányba, ahol is azt találjuk, nem hiszünk a böjtjében, mert eddigi életútja erre egyáltalán nem predesztinálja, mi több, a velős pacallal egyenesen lehetetlenné is teszi. Viszont látjuk a szervilizmus – ami most a vallásos buzgalmat követeli meg – nyílegyenes útját, amiből, ha Németh elvtárs kicsit is következetes, az fakad, hogy hamarosan szerzetesi ruhában járul elénk a Facebookon, és várja a gazdája felszólítását, ami valaha ez volt: csuhások, térdre, imához. Emlékszünk erre is, és ezen a szemüvegen keresztül nézzük a tálka hamut.

Ám, mint a fentiekből kitetszik, látjuk a jövendőt, mégpedig felettébb éles szemmel. S ha az abszurdnak, mi több, szürreálisnak tűnik, akkor tessenek abba belegondolni, kiinduló tételünk, helyzetünk mintegy, ugyanilyen valóságon túli és illékony, mint annak folyománya. Mindettől azonban kétségbe esni egyáltalán nem kell nekünk így együtt és magunkban, mert ugyanez az álomszerű jövő másféle kimeneteleket is mutat nekünk. Feltéve, ha nagyon akarjuk. És mért is ne akarnánk. Feltesszük ugyanis továbbgondolásunkban a Németh elvtársban buzogva hazudott hit félelmetes erejét, és a kultusz pincsi-követését.

No most, ha ez így van, akkor a hamvazószerdához híven Németh elvtárs momentán egy, a homlokára rajzolt hamukereszttel jár és kel ebben a kajla világban, amit, ha olvasott volna Marquezt, egyáltalán nem tenne, mert tisztában volna a veszélyekkel, amelyek emiatt reá leselkednek. Tudjuk, hogy Aureliano Buendia ezredes mind a tizenhét kézen-közön született fiát is ekképp jelölték meg, hogy számon tudják tartani őket, és ez az alaposság lett aztán a vesztük. Ugyanis erről ismerték meg őket rájuk vadászva, és végezték ki mindahányat egy golyóval pont a hamukereszt közepébe bele.

Így megy, ez ilyen. S legfőképp olyan, hogy tombol bennünk az asszociációs bázis, és mindenről állandóan mindenfélék – olykor illetlen dolgok – jutnak az eszünkbe. Mentségünkül szolgál azonban a tálka hamu. Nem mi kezdtük tehát, mint ahogyan semmit nem mi kezdünk, csak áldozatok vagyunk. Akkor legfőképp és mindig, amikor tolják a képünkbe bele a hülyeséget, a permanens pátoszaikat, amelyeknek alapja és igazságtartalma nincsen. És ezért van az is, hogy az ember fölhorkan ilyeneket látván, mert már annyi sarat törölt le magáról, hogy azt is unja. És érzi, hogy növekszik benne a fenevad, ami egyszer elbődül. (Lárifári – így.)