A magyar minimálbér a béka segge alatt van, hovatovább a mindig lesajnált mércének használt román is lekörözi. Ilyenekkel nem dicsekszik a hatalom, pedig nem ártana, amikor a munka alapú társadalomról óbégat, viszont azt nem teszi hozzá, hogy olyan munka alapú társadalmat, ahol a munkából nem lehet megélni, még nem látott a világ. Ha úgy vesszük, ennél még a rabszolgaság is jobb, mert ott élelmet és szállást biztosan kap a beszélő szerszám, míg Orbán társadalmában ezt sem egészen valószínű, de nem baj.
Úton vagyunk, hogy utolérjük Ausztriát, mi több, mint azt a kedves vezető Szlovéniában kijelentette – ahová százhúsz személyes katonai, nem is kormánygéppel érkezett -, kies hazánk hamarosan Európa legboldogabb, leggazdagabb, legélhetőbb országa lesz. Nézzünk bizakodva a jövőbe, amit Orbán mond, az mindig is készpénz volt, egy rózsaszín vattacukorpamacs az életünk, billegünk a hurkapálcán. Nem panaszolkodásiból, csak a miheztartás végett rögzítsük az utókor számára, hogy amit a NER úgy mutat, mint a lehető világok legjobbika, az közelről nézve élhetetlennek látszik, aki benne van, annak pedig érződik is.
Nehéz napok ezek a Föld nevű bolygón, még nehezebbek a Magyarország nevű szegletében, egészen közelről nézve azt a pamacsot, ami vagyunk, az tapasztalható, hogy a lakosság zöme a túlélésért küzd, a kevéske pénzét zabálja föl az infláció, amivel a Fidesz nem tud, vagy nem is akar mit kezdeni. Ömlik a büdzsébe a világbajnok ÁFA, minél inkább éhen veszünk, annál több, mert valamivel pótolni kell az elmaradt brüsszeli lóvét, a legegyszerűbb módja pedig ez, a lakosság kirablása, de úgy, hogy azt higgye, ez érte történik. Hát, nem igazán.
A minimálbér különös egy közgazdasági kategória, a nevében benne van, hogy az az összeg, aminél kevesebbért dolgoztatni embert nem lehet. Sajnálatos módon azonban nem egyezik meg a létminimummal, ami pedig az a summa, aminél kevesebből megélni bajos. A létminimum az az összeg, amiből a beszélő szerszám úgy-ahogy újratöltheti hanyatló munkaerejét, egészen profánul fogalmazva annyi pénz, amiből épp nem döglik éhen. Sokan tudnának beszélni ennek a hatalmáról, ám az is érdekes, az a társadalmi szitu, amelyben ez a kettő egybecsúszik, vagy és netán a minimálbér nem igazán elég már az élet anyagi fenntartásához sem.
Az emberiről nem is beszélve. De ne legyünk telhetetlenek, erre szokták mondani, hogy legyünk boldogok a lukkal a seggünkön, mit tegyen még érettünk a kedves vezető, szarjon sünt? Esetleg, sóhajtunk fel, s főleg azután, ahogyan megint a minimálbéresekkel szórakozik, bizonyos szempontból, ha úgy tetszik, a legszegényebbekbe rúg bele. Később majd az arcukba is köp, mint tapasztalhatjuk, csak a megfelelő nyálmennyiséget gyűjtögeti a tokája alatt. Tisztába téve ezt az egészet induljunk el onnan, hogy az infláció bevallottan húsz százalékos, viszont sokkal több, ha a parizert és a zsemlét nézzük.
Ez a pénzromlási ütem pedig marad is egy darabig, tehát az a bolhafingnyi minimálbér, amiben tavaly kiegyeztek a beszélő szerszámok urai (igen, a szakszervezet is), ma már semmit sem ér, jövőre még kevesebbet, ha lehet a semmit fokozni. A húsz és annak százalékos százalékai nem tudom, mit adnának ki egy matematikai művelet végén, de, hogy nem tizenötöt, az ziher, mégis ekkora százaléknyi minimálbér emelésről folyt a diskurzus, ami ugyan arra elég, hogy a második lukas fogunkat esetleg betömje, de megélni nem, és mégis meg kell hatódnunk az érettünk való jóságon.
A semminél azért ez mégis foghatóan több, és már majdnem készen is volt az alku, már majdnem egymás kezébe csaptak a felek, csak a munkaadók azt mondták, ehhöz az emeléshez kellene nekik, hogy Orbán két-három százalékkal csökkentse a munkaadói járulékterheket, mire a nagyfőnök azt mondta, nem. Illetve sokkal stílszerűbben: nyet. Hogy erre most alkalom nincsen, ezt nem bírja el az ő költségvetése. A tárgyalások – közel a megegyezéshez – elakadtak, a minimálbért tizenöt százalékkal sem emelik, ami ugyan már az idei értékvesztését sem fedezi, az előttünk állóhoz meg köze sincs.
Mindez egyébként azért érdekes, és mutatja Orbán mocsadékságát, mert ahogyan a pedagógusok béremelésére is futná, ebbe a pár százalék munkaadói járulékcsökkentésbe sem pusztulna bele, mert a vágtató infláció miatt áfában a többszörösét szedi be. De valahogyan nem akarja, hogy a magyarok éhen ne dögöljenek, természetesen csak azután, hogy megfagytak. Mindez egyébként csak azért vérlázító, mert semmibe sem kerülne neki, csak annyit kellene mondania, jól van. De nem bír ennyit mondani, hanem a fényes jövőről delirál. Ahhoz először élhető, jelen kellene, ami viszont nincs.
Ebben az egész történetben csak egy dolog nem világos, a miért. Miért akar ártani a népeknek ez az ember, ha már segíteni nem tud vagy nem akar. Miért tesz keresztbe egy megállapodásnak, ami neki voltaképp semmibe sem kerül, és végezetül így összegezve, miért köp rendszeresen a szeretett nép arcába. Ha ezt élvezi, mert gonosz, az oké, majd elbánunk vele, csak egy dolog nem világos, de egyáltalán: a kedves nép miért törölgeti idvezült mosollyal a képén folydogáló köpetet. Ezt, ha agyonütnek se értem.
Vélemény, hozzászólás?