Szégyenünk túlél minket

Navracsics miniszter ábrándos kedvében volt tegnap. Miután kitörő örömmel tudatta, november közepén feláll az Integritás Hatóság, amelyet a lopás elleni kirakatként hoztak létre, azzal a lendülettel szállt el az álmok birodalmába azt delirálva, hogy ezzel a rend helyre is áll, érkeznek újra az uniós pénzek, és lehet megint lopni zavartalanul. Mi mást is lehetne. Mert ugyan a csodahatóság még nem látott neki a munkának, de legalább a látszatra elkezdhetnének adni, hogy jók lesznek majd ezután. De eszük ágában sincs.

Ugyanis mindezzel párhuzamosan az is hír volt, hogy Mészáros egyik lopott pénzből megvett szállodájának felújítására másfél milliárd vissza nem térítendő támogatást ad a mi pénzünkből Orbán, Mészáros pedig, hogy a családban maradjon, a fiával végezteti el a munkát. Már nem csak a stróman, hanem annak fia is rajtunk gazdagszik, még az unokákat kell kistafírozni kies hazánknak, hogy senki hoppon ne maradjon. De mégsem Mészárosról, és nem is Navracsicsról szólnánk ma, mert ők csak a bimbaja a NER tövisbokrának.

Navracsicsból kiindulva mégis, a kötelező optimizmuson túl nem tudjuk, honnan buzog föl benne a madárdalos jövő az uniós pénzek tengerével, mert a főnöke a szokásos tahóságon kívül is mindent megtesz, hogy a közösség úgy nézzen ránk, mint az eltévelyedett gyermekre, mint akinél nem sok esély mutatkozik, hogy visszatér az atyai házba, de azért még csendesen próbálkoznak. Nem fognak sokáig. Mert ilyen sem volt még a történelemben, hogy Orbán nemzeti konzultációját nem más, mint az Európai Bizottság töltse ki.

Ez is megtörtént azonban, tegnap ugyanis a testület közleményt adott ki, amelyben tételesen, pontról pontra cáfolják és szedik cafatokra Orbán propagandáját a szankciókról, amely kábítás már működik, még ugyan igazán ki sem teljesedett, de a magyarok nagy része már rühelli az Unió szankcióit, amelyeket Orbán és a magyar kormány megszavazott és jóvá hagyott, mint ahogy hangsúlyosan szerepel az EB közleményének első pontjában. Hogy utána sorjázhasson a többi hazugság cáfolata is egytől egyig, pontról pontra.

Ez legalább annyira mellbe vágó, mint annak idején az ausztriai táblák a boltokban a „magyar, ne lopj” felirattal. Az EB közleménye egy ugyanilyen általánosító felhívás, miszerint „magyar, ne hazudj”, és máris ott vagyunk a civilizált világ szégyenpadján Orbán mellett mi magunk is. Egy miniszterelnöknek minimum nem kellene lejáratni a saját országát, de nem kellene szolgasorba és szegénységbe taszítania sem, és mégis megteszi, de hát, ilyen ez a mi Viktorunk, egy kincs, fénylő állócsillag a magyarság tajtékos egén.

Mert ezen a ponton visszatérve Navracsicsra és az ő rózsaszín ábrándjaira, nem nagyon valószínű, hogy a kunyerálási hadműveletnek nagyon jót tenne, ha a gazdája permanensen az Unió arcába köp, notóriusan hazudik, és nem mellesleg tényleg közkeletű róla, hogy valóban ellopja a pénzüket. Navracsics szempontjából tehát a helyzet korántsem annyira rózsás, mint ahogyan ő látja, vagy a talpasoknak igyekszik lefesteni, ám mindebben együtt manifesztálódik a bús magyari sors, gebék vagyunk a föstményen, ráadásul viharban.

Nem szorosan, csak épp ebbe a lehangoló szellemi vonulatba tartozik Orbán történészének, Schmidt Máriának az a Nyugatot lenéző nyilatkozata, miszerint Németországban mindenki csak kussol, a szavukat sem merik felemelni az országban uralkodó terror miatt, az USA-ban boszorkányüldözés van, így kizárólag nálunk van szabadság. S habár világos, hogy ez is kinek szól, a két és félmillió hívőnek – ahogyan a nemzeti konzultáció is -, látjuk, nem hihetik azt, hogy a határokon túl ezeket a gőgös és hazug okádásokat ne hallanák.

Mint az EB – és eddig annyi sok más – reakciója is mutatja, hogy de bizony, hallják és értik is, tehát innen kiindulva is különös Navracsics mesebeli optimizmusa, mert sokkal valószínűbb, hogy az Unió pénze nélkül fogunk megdögölni. Igaz, azzal együtt is ez a sorsunk, s míg a nemzetrontók csak egy jó kis kártyajárásban reménykednek, mi azonban teljes bizonyossággal tudjuk, hogy a szégyenünk túlél minket, túl őket is, amikor a füstölgő romjaink fölött sajnálkozik a lenézett Nyugat: kár értük, kiváló ország lehettek volna.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum