Novák Katalin óhajtozik

Novák Katalin Győrben tárgyalt a Nemzeti Pedagógus Kar elnökével, ahogyan erről a Facebook-oldala beszámolt. A Nemzeti Pedagógus Kar az a gyülekezet, amelyet azért hoztak létre, hogy legyen, aki a Fidesznek vigyorog. Számos szakmában vannak ilyen nemzeti jelzővel ellátott, mesterségesen létrehozott képződmények (színészek, újságírók, talán már nemzeti mozdonyvezetők is vannak), amelyeknek az a feladata, hogy az adott szakmát megosszák, a valódi érdekképviseletet szétverjék, és azokban bólogató Jánosok üljenek. Velük szoktak szóba állni (ha egyáltalán), az úgynevezett társadalmi egyeztetés címszó alatt.

Az ilyen egyeztetések Orbán dicséretéről szóló istentiszteletek szoktak lenni, színjátékok a gyalázatban, szügyig mosolyogva. Novák Katalin mint háromgyermekes, aggódó édesanya, és mint á’lamelnök tárgyalt a Nemzeti Pedagógus Kar szervilizmustól csöpögő elnökével, és megegyeztek abban, hogy „mielőbb megnyugtató megoldásra van szükség a tanárok anyagi biztonsága érdekében”. Mindehhez mosolyogtak, sőt, ehhez Novák köré – aki ezúttal hófehér toalettben vigyorgott negyvenkét foggal – kitereltek kiválogatott és dresszírozott gyerekeket is, hogy látszódjon felnövekvő nemzedékünk felhőtelen, kétségek nélküli boldogsága.

Ezek a gyerekek nem káromkodtak. Íme, egy újabb lap a Fidesz kifestőkönyvében, amely voltaképp a Rákosi kor termelési képeire emlékeztet, amelyeken a mi pajtásunk elvegyül az örömökben lubickoló, magáért és a népért dolgozó emberek között. A tanárok anyagi helyzetének megnyugtató megoldására volna javaslatunk egyébként Novák számára, talán szólni kellene a főnökének, hogy emelje meg a fizetésüket. A GKI most végzett egy kósza számítást, hogy mindezt brüsszeli pénz nélkül is megtehetné, de nem teszi. Novák, mint a nemzet egységét megtestesítő közjogi méltóság odahathatna az ügyben, de nem hat.

Helyette vigyorog. Igaz, ha volna valamilyen szándéka egyáltalán, akkor nem a lojális és kitenyésztett Nemzeti Pedagógus Kar elnökével smúzolna és sóhajtozna, hanem kimenne a tüntetők közé, de akkor még összekoszolódhatna a blúza, és értelmet nyerne az élete, ami most nincsen egyáltalán. Tényleg nem tudjuk, Novák voltaképp mivégre van ezen a világon – illetve igen -, de nem azért, amiért ezt a hivatalt létrehozták annak idején, csak épp Orbán ebből is a saját játszóházát alakította ki, értelme tehát semmi. Áder gubbasztott a pontyai közt, Novák meg rohangál, akárha mérgezett egér, és visszaveri a fényt.

Koltai Tamás állapította meg annak idején a fényvisszaverést, mint a szar színésznők léte értelmét, de nem megyünk el a színikritika irányába, ez ugyanis a tyúkszaros magyar anyaföld. Novák az óhajtozása mellett a magyari ifjúság jövőjéért aggódva kifejtette még a Nemzeti Pedagógus Kar elnökével egyetemben, hogy „Háromgyermekes édesanyaként és elnökként is az a meggyőződésem, hogy motivált, megbecsült, magas szinten teljesítő pedagógusok kellenek gyerekeink biztos jövőjéhez”. Ilyet én is tudok négyunokás nagypapaként, író emberként viszont azt is, hogy Novák Katalin elhúzhatna a negyvenkét fogával Orbánba vissza.

A különbség köztünk, illetve a válogatott és Novák köré terelt, valamint a hús-vér gyerekek között az, hogy mi káromkodunk, ahogyan azt Pankotai Lili is tette, de ilyenekkel Novák nem találkozik. Akkor sem találkozott élő magyar anyával, amikor családügyisként popsitörlővel pucolta az ablakot. A már akkor is a lényegét jelentő hazugságot azóta négyzetre emelte, de nem is reméltünk tőle mást. Az a helyzet, hogy egyáltalán nem is reméltünk semmit sem, csak még jobban idegesít, ahogyan – Koltai nyomán – visszaveri a fényt. Mégis, bármi meglepő, ez az egész dolgozat mégsem Novákról szól, hanem az életünkről.

Novák ennek csak egy különös díszlete, még csak nyomokat sem hagy benne. Annyit talán a rajongó esernyővel kardozó nénikben, hogy de csinos volt máma ez a mi Katikánk, és valljuk meg, ez nem egy mérvadó ok a létezésre. Be kell látnunk, hogy Novák is csak egy termék. A NER árucikke, amit lenyomnak a torkunkon, ha akarjuk, ha nem, és leginkább ártalmas. De még annyi erkölcsi minimum sincs benne, hogy belássa, ha segíteni nem tud, legalább ne tegyen keresztbe. De keresztbe tesz, csezmeg, hinti szét a hamis illúziókat a szarhalom tetején, és hozzá, hogy el ne feledjük, negyvenkét foggal vigyorog.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum