Magyarország összeomlás előtt

A téren, ahová le szoktam járni, hogy ötszáz méter hatósugarú életteremet jól belakjam, és sütkérezzek ott, meg bámuljam a felhők folyását, nyaranta, mindeddig egészen október végéig megnyugtató hangon csobogott a szökőkút. Ettől olyan élethangú lett az egész, kiegészítve a kiskölkek műanyag, lökködős közlekedési készségeinek surrogásával, a levelek zizgésével és a népek halk vagy hangosabb beszédével, ami egységbe olvadva megadta a tér alapzaját már hosszú évek óta. Egyik nap azonban ebből a megszokott harmóniából valami hiányzott, mintha a zenekarból szabadságra ment volna egy szekció, és a szimfónia csonkán hangzott volna fel és el, hogy az ember jó darabig nem is tudta, mi a baj, csak azt, hogy valami van.

Tehát a baj. Ez talán ott kezdődött, amikor Orbán Viktor úgy határozott nagy gonosz hatalmában, hogy a járvány örve alatt, arra mutogatva kivérezteti azokat a városokat, amelyek az önkormányzati választások során számára elvetemülten úgy határoztak, hogy nem fideszista irányítás alatt képzelik el a jövőt. Vannak még ilyen népek az egyensárgának képzelt országban, magukat önállónak álmodó szigetek, szigetecskék, foltok, akik szabadságot álmodnak a hatalom számára elviselhetetlenül, akiket szintén a hatalom logikája szerint meg kell büntetni keményen. Így hát, ami pénzt lehetett, azt elszedett tőlük a rezsim ocsmányul mutogatva a kórságra, amiből viszont köreikből sokan gazdagodtak, mégpedig cefetül.

Mindez azonban csak a bevezető volt azzal az Orbán számára nem várt folyománnyal, hogy a szakadár és ellenálló városok mégis működtek annak ellenére, hogy a földdel tette volna egyenlővé őket a legszívesebben, ahogyan puszipajtása teszi, illetve tette azt az ukrán településekkel, amelyek nem neki tetszően fütyöltek. Orbánnak – hála Istennek – működő hadserege nincsen. Bár egy-egy liberális fészek legyalulására, pláne azok fegyvertelensége miatt, még alkalmas volna a nagy honvédő haderő, de ettől – egyelőre – megvéd minket, hogy mégis csak Európa közepén adatik élnünk, ha néha már olyan minőségben is, akárha a csendes Donon túl volnánk, ráadásul száz évvel ezelőtt. Vagy korábban.

Szóval a háború most meg. Amikor ez kitört, ahogyan Putyin lerohanta Ukrajnát, még nem gondoltuk volna, hogy ez is Orbán malmára hatja a vizet, de megtörtént. Igaz, nem is maga a háború, hanem annak aljas tálalása hozta el Orbán újabb kétharmadát, és azt is, hogy a háború folyományait is a maga javára akarja fordítani. Nem véletlenül született meg a sokadik veszélyhelyzet, ezúttal energia névre keresztelve, ami szintén nem azt a célt szolgálja, hogy a dolgok megoldódjanak, hanem, hogy legyen újabb indok a zavarosban halászni, és azt tenni, amit csak akarnak. Tesznek is. Nem engednek belelátni a kártyáikba, de semmi nem indokolja a világ híreit elnézve, hogy hét-, tízszeres áron adják a gázt, áramot.

Pedig annyiért adják. Ez pedig olyan Magyarországnak, mintha bunkósbottal verték volna fejbe, és nem csak a lakosságot, hanem önkormányzatokat, cégeket, mindenkit, hogy kies hazánk most épp készül működésében leállni. Cégek szűnnek meg, színházak, fürdők, mozik etc. zárnak be, mert képtelenek kifizetni az energia árát, amit úgy vágott oda nekik Orbán a nagy tavaszi rezsimegvédő hazugság után, mint Kövér annak idején az akasztós kötelet a neki nem tetszőknek. Csakhogy most nincs kivétel, s míg két éve csak a szakadár városok, most már a sajátjai is rohannak a csőd felé, mindannyi, és nincs kegyelem. Az ország tényleg készül összeroppanni és működésképtelenné válni.

Nem kellene ennek feltétlenül így lennie, ha a propaganda szerint az elmúlt évszázad tíz legsikeresebb éve nem úgy zajlott volna le, ahogy. Ha a pénzt nem ellopták, egyházaknak adták, stadionra, templomépítésre és futballra fordították volna, ha netán fölhagyva az árfolyammal való játszadozás és nyerészkedés lehetőségével, bevezették volna az eurót. Ha leszakadtak volna az orosz energiacsöcsről, s ha nem utolsó sorban működő, nem összeszerelő üzem jellegű, a dolgozót a multinak kékszegélyű kistányéron fölkínáló gazdaságot építettek volna, s ha a bérek közelítenének az európaihoz. Ha benne lenne az országban a tíz évig ömlő uniós pénz – ami nincs -, most nem állna összeomlás előtt az egész.

De ott áll a fentiek miatt. Ezért lett – és semmi másért – a tér szimfóniája hiányos, ezért álltak le a szökőkutak még a nyárban, mert nincs pénz működtetni őket. S bár ez amúgy apró dolognak tűnik, mint amitől még vígan lehet éldegélni, de szimbolikájában mégis hatalmas. Mert mutatja a telet, a visszavett fűtést, a lekapcsolt közvilágítást, hogy a karácsonyi díszekről ne is beszéljünk keresztényi kipcsak honunkban, s mindez arra utal és mutat, hogy előbb-utóbb nem csak életünk külső terei, az azokat komfortossá és meleggé tevő kellékei fognak megszűnni, hanem maga az élet is. A civilizáció maga. Ilyen szintű romlás pedig sehol a környékünkön nincs és nem is lesz. Tessék ezt megköszönni Orbánnak és a rá szavazóknak.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum