Matolcsy aranytallérja

Pár hete az egyik honatyánk, rajta tartva kezét napjaink üterén, s gondjaink közül a legfajsúlyosabbat megragadva azzal a javaslattal élt, ki kellene vonni az ötforintosokat a forgalomból, mert többe kerülnek, mint az előállításuk. Csudálatos idea, amit a magam részéről azzal toldanék meg, az ötforintosokkal nem is ez a legnagyobb baj ma már, hanem az, lószart sem érnek Gyurcsány kedvenc kifejezését használva, bár ő a mamájának címezte a mondanivalóját a vérbő magyari szóval. Ötforintosainkat fölzabálta az infláció, és annyit sem érnek, mint J. A. polgártárs háborúból visszamaradt húszfillérese, a vashatos.

Mindezeken is túl, még az is lehet, nincs is ötforintos sehol, mert, mint emlékezhetünk, Bayer Tagkönyv ilyen címletekben akarta megfizetni a rá kirótt büntetést Hadházy képviselő számára, de a történet úgy elült, ma sem tudjuk, még mindig gyűjti-e az érméket, vagy az egész feledésbe merült. Mindez csak mellékszál azonban, mert a rosseb se akarja elképzelni, ahogyan Bayer Tagkönyv kitüremkedett sérvvel húzgálja az ötforintosokkal telt mázsás zsákokat. Azonban, ha még mindig ilyen fémpénzes kifizetésben gondolkodik, Matolcsy bankár a segítségére siet neki, mert aranytallért bocsát ki ötvenezres névértéken.

Ennek az az egyik vezérlő ideája, hogy értékálló lesz. No most, ebben azért nem volnék annyira biztos, mert az csak egy dolog, hogy netán ma még ötvenezret érő arany van benne mint matéria, de, ha így folytatjuk tovább, nagyon gyorsan úgy járhat ez is, mint az avítt, ma már szart sem érő ötös, az aranytallér is elveszíti értékét, és nem adnak vissza belőle a boltban, ha vásárolunk egy nyolcvan dekás kilós kenyeret. Már ebből is látszik, hogy gondjaink, és így ezzel együtt Matolcsy elvtárs gondjai is nagyobbak annál, mintsem, hogy aranytallérok veretésével azokat orvosolni lehetne, nemzeti bankunk elnöke mégis ezzel tölti az idejét.

Az inflációval kellene tennie valamit, azzal azonban nem tud. Orrba-szájba emelgeti a kamatot, hogy ne rohadjon le a forint teljesen. Ez az egyetlen fegyvere, amely azonban hatástalan, ugyanis a forint azért zuhant bele a szakadékba, mert az eltelt tizenkét év gazdaságpolitikáját elkúrták, nem kicsit, nagyon. Sőt, mivel Matolcsy gazdája lop, az Unió nem folyósítja az apanázst. Erre emelgeti a kamatot az unortodox zseni, amivel szerencsésen gerjeszti ő is tovább az inflációt, így nem marad más, mint aranytallért veretni, ami majd megőrzi az értékét. Ám, mint a fentiekből látszik, ez heroikus és egyben teljesíthetetlen feladat.

És most, hogy így elmeséltem az egész nyomorult életünket, vessünk egy pillantást erre a mi pénzérménkre, amely a „Hunyadi János aranyforintja” nevet viseli, de a fentiekből fakadóan lehetne a kiskakas aranytallérja is, vagy gyémánt félkrajcárja, hogy elmerüljünk teljesen a mesék csudálatos világába. Hogy mért Hunyadi János, arra van hivatalos magyarázat, vélekedésünk szerint azért, amiért Kásler meg a fia csontjaival legózik, ez a nemzeti nagylétünk igazolásának fideszista ideológiája. Matolcsy a nagy törökverő emlékének adózik, amivel az a baj, hogy Nándorfehérváron kívül Jánosunkat orrba-szájba verték a törökök.

De erről nem szól a nemzeti legendárium, mint ahogyan arról sem, hogy a déli harangszó sem a nagy diadal emléke miatt van, mert már előtte elrendelte a pápa, de jó erről megfeledkezni. Lehetne még elmélkedni ennek a Hunyadi Jánosnak a bizonytalan származásáról, a megszerzett földjeiről, akárha ma Mészáros milliárdjai, hogy a királyától kapta, de ebbe azért nem kötünk bele, mert akkoriban ez bevett szokás volt, mára azonban túlhaladottá vált. A Fidesz mégis alkalmazza a nagy, hűségért való osztogatás módszerét. De az aranypénzünktől indultunk el, térjünk is vissza oda, mielőtt túl messzire jutnánk.

Hogy el ne feledjük, aranytartalomtól függően nem csak ötvenezres, hanem kétezres is készül, és vélekedésünk szerint már itt áll az a veszedelem, hogy nem ér annyit, mint amennyi anyag benne van. De ez sem olyan nagy baj. A gond az, hogy nagyon szép ez a köldökvakarás, de elnézve az ország és lakóinak állapotát, nem igazán most volna itt az ideje ennek. Bár tudjuk, a nemzeti büszkeség jóllakat, és amúgy is meg kell mutatni a világnak, ki a faszagyerek, hát, mi. Lukas nadrágunkat kézzel takarjuk, zsebünk rongyosan lukas, és hiába tesszük bele az aranytallért, kipotyog. Aztán jön a Lőrinc, és fölszedegeti.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!

Archívum