Az egyik budapesti iskolának az egyik budapesti tankerület (nem az egyes fontos, hanem az általános) egy darab cserepes virágot küldött pedagógusnapra, így fejezve ki megbecsülését a nemzet napszámosai felé. A hírek szerint az iskolában hetven napszámos tanít, így mindegyikük kapott egy hetvened cserepes virágot jutalmul, igaz, hogy orchideát, ami nem olcsó. A napszámosok ha a megbecsülést nem is, legalább a törődést érezhetik, különben is, ezt se nagyon érdemlik meg. Tudvalévő, hogy a tanárokkal mindig csak a baj van, egyfolytában pénzért nyüszögnek, sztrájkkal fenyegetőznek, hogy a szelíd, csontokkal legózó onkológus nem is bírt velük, a kedves vezető ezért kénytelen volt egy rendőrt ültetni a nyakukra.
Ő pedig azt mondta, hogy kuplerájban nem lehet tanítani, és a tankerület az ajándék kiválasztásakor valószínűleg figyelembe vette az új irányt. Mihöz kezdett volna egytelen iskola hetven cserép virággal, hová vezetne ez, sokkal jobb, ha azt az egyet körbeülik, és csendben elimádkozgatnak. Máris kész a rend, amit Pintér megálmodott, nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni. A fő megbecsülést úgysem a tankerülettől kapják a napszámosok, mert maga a rezsibiztos üzent nekik krétával a táblára rajzolva, hogy az isten áldja meg őket, és ennél többet tanerő óhajtani nem tud. Az egy hetvened orchidea már csak a ráadás, olyan plusz, amire egy életen át emlékezni lehet és kell is, mesélni róla a kisonokáknak.
A napszámosok egyébként púp a tankerület hátán, nem tudnak mit kezdeni velük, ahogyan mi pedig a tankerületekkel vagyunk így, mert nem tudjuk, mivégre vannak a világon. Most azonban nem a magyar oktatás szervezeti felépítésről beszélgetünk, nem azt óhajtjuk elküldeni az anyukájába, hanem általános hangulatképet adunk a tanárokról, az életükről annak fényében, hogy Németh Szilárd írt nekik a táblára, egy iskola kapott egy cserepes virágot, egy másik pedig kicsivel korábban, hogy ezt se feledjük, tanerőnként, magyarán per kopf, kemény ezer magyar forintokat, hogy abból bulizzanak méltóképpen, és érezzék megbecsülve magukat. Különben sem értjük, mi a bajuk.
Nekik még napjuk is van, a pedagógusnap, amikor mindenki rájuk figyel, de kérdem én, van-e napjuk például a suszteroknak, küld-e valaki nekik orchideát vagy egy ezrest, hogy abból szopják le magukat. Nekik még a rezsibiztos sem üzen, így és ezek után nem csodálkoznánk, ha az összes magyari suszterok kollektíven kötnék fel magukat, ehhöz képest a kocsmák velük vannak tele, és láthatóan jól érzik magukat a világban. Egy suszternak nem parancsol senki, egy tanárnak viszont mindenki, nem véletlen, hogy ma már alig akar valaki nemzet napszámosa lenni, és elnézve a most velük történteket, ezen olyan nagyon csodálkozni sem lehet. Viszont visszapillanthatunk kicsinyég az orchideánkra, ami az aktuális origónk volt.
Azt hihetnők, hogy a tanárnépek az őket érő csapások után (Kásler, Pintér meg a többi) elveszítették az életkedvüket, vagy ha azt nem, legalább a humorukat, de téved az, aki ilyenre gondol. Ezek az orchideás tanárok is, ahelyett, hogy a tankerület fejéhez vágták volna cserepestül az ajándékot, nevet adtak neki, elnevezték Vándorvirágnak az ő orchideájukat, és úgy döntöttek, hogy mindenkinél lehet egy napot, mindenki gyönyörködhet benne csak maga, és gondozhatja saját gusztusa szerint. Mint az elvált szülők kölke a megosztott felügyelettel, kiüresedett szívvel, ilyenek, ekképp nem tudjuk, egy orchidea szereti-e, ha naponta cipelik ide meg oda, és már látjuk a szomorú, hervadó véget.
És halljuk a vádaskodásokat is, kinél konyult le először az a virág, ki adott neki kevesebb vizet, ki túl sokat. Baj lesz ebből az egészből, a napszámosok egymás torkának esnek az orchidea miatt. Igaz, addig se a sztrájkkal foglalkoznak, meg siránkoznak, hogy éhen készülnek veszni. Akinek van egy hetvened orchideája, az felelősséggel kell éljen, már csak ha a kis herceg rózsájára gondolunk is, de, ha ezt a vonalat is bevonnák az elmélkedésbe, az nagyon messzire vezetne, hogy tán soha vissza sem érkeznénk onnan. Azaz, jobb bele sem vágni. Egyébként igazságtalanok vagyunk, mert a virággal egy levél is érkezett a tankerülettől, és nem használati útmutató volt az orchidea gondozásáról, hanem köszönő szavak állottak benne.
Ilyenekkel viszont tele van a padlás. Köszönő szavakkal Dunát lehet rekeszteni, köszönő szavakból több is van, mint kellene, de azokat megenni nem lehet, se a csökkentett rezsit befizetni belőle. És itt, ezen a ponton vág pofán minket újólag a valóság, ami a tankerület számára valahol elveszett, ezért már azt sem érdemes kérdezni tőlük, hogyan gondolták ezt az egészet, mert már nem is érdemes. Sőt, így igazából utána merengve a dolgoknak, az is örömmel töltheti el a pedagógusok (vö.: napszámos) szívét, hogy a párt nem vél felfedezni náluk extraprofitot, amit kénytelen volna elrekvirálni. Egy pedagógusnapi jutalom például eshetne ennek hatálya alá, úgyhogy ezzel a virággal jól jártak nagyon. Szavuk se lehet.
Vélemény, hozzászólás?