A nap süt, a fű zöld, a NER-ben lopnak nagyjaink. Olyan örök igazságok ezek, amelyek immár kőbe vésettek, mégpedig sokkal alaposabban, mint a gránit szilárdságú alapbigyó, ami voltaképp arra született, hogy a tolvajlások zavartalanok lehessenek. A tavasz vége az osztalékfizetések ideje, a NER lovagok és lovaginák úgy aratnak a pénz világában, akárha a paraszt a mezőn, kinek mi jut, gabona oder százmilliók, veríték vagy némi apró. Az ember néz, hogy Szijártóné, Mészárosné, vőmuram és valahány név a nertárban úgy veszi ki a pénzeket a forgalom nélküli gazdasági társaságából, akárha varázsló a nyulat a cilinderből.
Minden további értesítés helyett Szijjártóné 285 (kettőszáznyolcvanöt) milliót, Mészárosné 295 (kettőszázkilencvenöt) milliót, vőmuram meg milliárdot, és a kedves vezető apukája a kőbányájával még nem is nyilatkozott, de ő sem szokta elaprózni. Akiket megemlítettünk, ők csak a fecsegő felszín, aki most épp elibénk jött a lapokon, de sorolhatnánk addig a mélyet, hogy az oldal betelne csurig, de mégsem lennénk közöttük soha. A NER-ben, aki a tűzhöz kicsit is közel ül, nagykanállal lapátolja ki a lóvét. A rendszer erről szól, erre lett kitalálva a keresztény pátoszával és tömjénszagával együtt. Minden más csak cafrang, minden egyéb hazugság.
Ami jó volna, ami az egyedül üdvözítő lehetne az ország jövőjére nézvést, ha minderről a bávatagok tudomást szereznének. Illetve, ha ez megtörténik, mint ahogy gyakorta, akkor ne azzal a metódussal legyintsenek rá, mint az közkeletű, hogy legalább magyar kézben marad, illetve, hogy a másikak is tolvajok voltak. Őket már elnyelte a történelem, míg azonban emezek éppen most tobzódnak, s mint a számokból is kitetszik, sokkal nagyobb pályán, szinte elképzelhetetlenül hatalmason. Mert gondoljunk bele csak, mennyi sok évig, az élete végéig kell dolgoznia mondjuk egy tanárnak, hogy összegyűjtsön annyit, amennyit ezek egy év alatt bezsebelnek.
Tudtuk ezt eddig is, csak minden tavasszal, a nagy pénzkivevések idején látjuk újra szomorúan, hogy valami varázslat okán, különös ihletből fakadóan, aki nertárs, az egyből vállalkozói és pénzügyi zsenivé válik, hogy ezek a szarból is aranyat csinálnak, tévedni és melléfogni egyszerűen képtelenek. Úgy burjánoznak a tehetséges üzletasszonyok mint a dudva és muhar, szíjják el és ki az ország vérét, viszik a pénzeket ismeretlen, távoli számlákra. Szerencse kell és szorgalom, valamint a jóisten segedelme, ahogyan minden vállalkozók atyja, maga a nagy Mészáros Lőrinc, a Cukkerberginél is okosabb előadta a sikerek titkát minekünk, akik buták vagyunk.
Bár a kedves vezető jóindulata sem mellékes, de ezt is tudtuk. Új a nap alatt nincsen egyáltalán, ez a tavasz és ez az osztalék azonban jobban fáj mint az eddigiek, aminek a titka és magyarázata április harmadikában rejtezik és leledzik. Mert míg eddig a hosszú tizenkét évek alatt volt valami halovány remény, hogy valamiképp ezeket a pénzeket vissza lehet szerezni, a körmükre lehet nézni ezeknek, most már ilyen lehetőség nincs, és nem is lesz soha már. Pedig a kampányban – mint emlékezhetünk – micsoda lendületek és elszánások voltak az elszámoltatásra, pörgött a bádogdob veszettül, aztán zutty, jött a kétharmad, és ezek röhögnek a pofánkba bele.
Polttal a hátuk megett, ezt se feledjük. A legenda és álmaink oda, és már nem is fájna igazán, ha nem hangoznának el szavak. Itt a köreinkben, a panelporlik, a NER-nek amúgy idealizált családok tagjai, beosztottak és alkalmazottak nyüszítenek, hogy kevés a pénz, éhen fogunk dögleni, drága elvtársak, mire a tanárok a képükbe kapják, hogy négykor minden nap hazamehetnek, a tűzoltóknak pedig ott van az adrenalin. Még nem hangzott el, hogy szopogassanak ilyet, ha éhesek, de közel állunk hozzá, és akkor tessenek Mészárosné húszmilliós órájára gondolni erősen. Hogy demagóg vagyok, nem tagadom, de ebben vannak a remények.
Mert április harmadikán ezek vesztek el egészen, azok az ábrándok és képzelődések, hogy honfitársainkat valamivel is ki lehet mozdítani az apátiából, és kiderült, nem. Semmi sem érdekes, az AE Bizottság tánczenekar szavaival „dagdugó varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ”. És mindezek után, hogy elmeséltem az életünket az elkövetkező hetekben várom, mit szólnak a tanárok a délutáni hazamenetelhez, a tűzoltók az adrenalinjukhoz, de nagy valószínűséggel semmit sem. Sóhajtoznak – ha egyáltalán -, mennyi sok milliót visznek haza a szerencsések, de föl nem fogják, hogy tőlük lopták el. Így fogunk megdögleni egy hokedlin ülve. Kirielejszon.
Vélemény, hozzászólás?