Doktorminiszterelnök urunk, úgy is, mint örökös ebbéli minőségében és beosztásában, keretet hirdetett. Leendő minisztereinek névsorát adta közzé így, akárha futballedző, és nagy valószínűséggel azt hitte, szellemes. Nem az. Mögöttünk van tizenkét év ebben a stílusban, előttünk négy és még ki tudja hány. Mert míg az eddigi ilyen kerethirdetéseket azzal a bizakodással röhögtük pofán, hogy fél lábon is kibírjuk, amíg ezek működnek, mint a bábok a színpadon, ma már ilyen reményeink nincsenek egyáltalán. Az eddigi három alkalomnak volt valami mérföldkő, jelzőkaró szerepe, amiként kijelölte az időben valaminek a kezdetét azzal az ígérettel, hogy egyszer majd úgyis vége lesz.
Most már ilyesmiben bízni dőreség, és nem az optimizmus hiánya, hogy az ember nem debil. Vagy őrült, amiről tudvalévően Einstein, mármint az őrültség definíciójaként azt adta meg, az a helyzet vagy történés, amikor valaki mindig ugyanazt csinálja, és más eredményt vár. Ilyenek voltunk eddig, és ebből a szemszögből visszanézve olybá tűnik, eddig voltunk őrültek, most viszont úgy hull reánk a józanság, olyan iszonytató mellbevágással, hogy kóválygunk csak a saját életünkben, és azt firtatjuk napra nap, hogyan lehet ezt majd túlélni, ha lehet egyáltalán. Nem azért, mert a köznapok változnának meg látványosan, a nap sütni fog, az eső esik majd ezután is.
A villamos is csikorogni fog, meg a madarak is dalolnak, de mégsem ugyanúgy. Elnézem itt a mindenféle sajtókat, akik végzik a dolgukat, közzé teszik dokorminiszterelnök urunk keretét, és latolgatnak, kitől mi várható, egyáltalán kinek mi a dolga, mintha nem lenne teljesen mindegy. Ahol egy miniszterelnök a minisztereiről úgy ejt szót, hogy Varga I. meg Varga II., mintha tényleg egy degenerált futballcsapat tagjai volnának, ott sok mindenről beszélni nem igazán szükséges. De hát, ezt is tudtuk, ez sem új, ebben a közegben telik a sivár életünk, de mint mondom, most már azzal, hogy ennek tényleg sosem lesz vége. Csak egy módon, amiről most nem beszélünk.
Mert amikor nincs miről beszélni, akkor hallgatni kell, ahogyan napkeleti bölcsek tanítják nekünk, vagy napnyugatiak, ez is teljesen mindegy. Hanem a miniszterek, akik szerepelnek a keretben, hogy úgy emberként, a seggükön lukkal élő organizmusként miként élik meg ezt a csapatosdit, azt delikát volna tudni, de ilyen örömeink sosem lesznek már nekünk. Akik itt szerepelnek, ebben a mancsaftban, hogy beleálljunk a stílbe, lopni már nem igazán akarnak, vagy nem olyan sokat, mert csurig vannak így is. Ugyan a NER-nek köszönhetően, de így miniszterként páran tiszta lappal indulnak valami eszme szolgálatára, amit szintén nem részleteznénk.
Tovább építik a fasiszta kereszténydemokráciát, illetve inkább az arcukat és a nevüket adják hozzá, mert dönteni olyan sok mindenben nem fognak. Nagy valószínűséggel ezzel már most is tisztában vannak, főleg így, hogy kerettagok lettek, helyzetük tehát az a valóság felől nézvén, hogy beálltak bohócnak. Viszont ettől ők elemelkednek az anyaföldtől, és jól fog esni nekik, amikor suttogják mellettük a talpasok, hogy jujj, jön a miniszter úr, csak össze ne csináljam magamat, aztán mégis megtörténik a szolid rotyi. Nem baj, az asszonka majd kiöblögeti a pelenkákkal együtt. Hogy képünk ennyire karcos lett, arról én nem tehetek, láttam ilyet közelről eleget.
Együtt erő vagyunk, tette még hozzá a keret meghirdetéséhez doktorminiszterelnök urunk, és odabiggyesztett egy bicepszes emojit. Most mit lehet ehhöz hozzá tenni, semmit se, mert emlékszünk a fütyilevágós plakátokra, rajtuk a szomorú, lefelé görbülő szájú sárga fejekkel. Úgy tűnik, most már egy kormány sem ér többet annak bemutatásakor, és valljuk meg, ebben azért van valami igazság. Sőt, csak ez az igazság, egy sárga muszkli ez az egész, erő vagyunk, vazze, Varga I., meg II., sőt, Nagy I., meg II., hogy meg kell a szívnek szakadni, s ha a magaméra gondolok, lassacskán úgy is tesz. Meg fölöttem csattog és ver. Hallom is nagyon.
Vélemény, hozzászólás?