Igen, nem, nemigen

Varga Judit egyetlen közlendője a választás után annyi volt, hogy csupán az dőlt el, fiaink – esetleg lányaink – nem mennek háborúba, és gyermekeink meg lettek védve úgymond. Egy minimalista célkitűzés hamis interpretációja, amit az igazságügyi miniszter elibénk delirált, mert fiaink – netán lányaink – semmiképpen nem indultak volna a vérzivatarba, és senki nem is akarta lemetélni Orbán kis huszárainak fütyijét egyáltalán, sőt a kisleányok (mint leendő magyari édesanyák) sem lettek volna kényszerítve arra soha, hogy pajeszt és méteres szakállat növesszenek.

Ilyképp miniszterasszony közlésén, ha nem lenne cserepes az ajkunk, és nem csöpögne vértől karóba húzott lelkünk (a képet eladjuk egy kupa borért és hátlapogatásért Vörösmarty atyánknak), egyszóval, ha nem lenne rohadt szar a kedvünk, mosolyognánk jót, hogy a fülünkig érne a szájunk. Ilyesmi a fentiek miatt érthető okok miatt nem következik be, pedig a körülöttünk zúgó tébolyda immár kabaréjeleneteket kínál, ha elővesszük porosodó esztétikai ismereteinket, akkor tragédiába ojtott bohózatot, ismeretlen fajú színművet, ami az elcseszett életünk maga.

A választás eredménye az lett, ami, és a vele szinkronban zajló népszavazásé – amely kisdedjeink fütyijéről, puncijáról szólt –, szintén véget ért, mégpedig érvénytelenül. Innen nézvést Varga miniszterasszony ez irányú győzelmi jelentése hamisnak tűnik, a sörfoltos kocsmaasztalra könyökölve mondván: hazudik ez a némber, mint a vízfolyás, és ez az egyik. A másik, hogy a főnöke szerint, aki Orbán maga, az abban született népi döntést, miszerint megvédjük gyermekeinket (fütyi-punci), végre kell hajtani. Az nem zavarja doktorminiszter urat, hogy érvénytelenség okán végrehajtani nincs mit.

Egy fűszálat sem kell odébb rakni, harsogni pedig nem komilfó, de illemet ezek nem ismernek, ahogyan Istent és embert sem. És most, hogy elmeséltem a nyomorult éltünket, egy apró szösszenéssel kiszínezem, hogy miként folyik az ilyen szavazás minálunk, hogy hogyan irkálják a népek azt a nyomorult ikszet a papírra, amitől aztán választáskor a Fidesz mennybe megy már rend szerint. A népszavazások meg ugyan érvénytelenek, de az abból fakadó döntések végrehajtandók mégis, amitől az egész nyüves világ olyan lesz, mint az árnyképek a falon.

A komplett ország elképedve csodálkozott rá arra ugyanis, hogy egyik lankás falunkban, amely amúgy vérfideszes környék, szinte száz százalékban arra szavaztak a népek, hogy a gyermekvédelmi törvény rendelkezéseit ne hajtsák végre. Ergo, jóváhagyták mintegy a fütyimetélést, ami akkora trip, hogy az egész ország a csodájára is járt, kikiáltva a falut – a nevét kegyeleti okból nem említjük – az ország legliberálisabbjának, holott erről arrafelé nagy valószínűséggel az a meggyőződés, hogy az ilyesmit Soros fütyüli az ördög szájával, tehát maga a pokol.

Meg hogy doktorminiszter úr az ilyesmiben szenvedőket cipel a széles, kevláros hátán. Baj lett ebből az eredményből abban az értelemben, hogy utána meg kellett magyarázni, bár önmagában az a gond, ha az ember meggyőződését tükröző ikszelésről egyáltalán beszélni kell. De kellet, mert nem jött ki a sorminta. A falu polgármestere tehát kifejtette, hogy az eredmény miatt a lakosok gyűlöletet kaptak, pedig csak rájuk csodálkoztak, illetve arról elmélkedett, hogy az „adminisztrációs folyamat során tévedés történt”, ami, valljuk be, nem igazán értelmezhető.

Az igen igen, a nem nem, több változat nincsen, a falu lakosai azonban hozzáteszik, nemigen, és nem értik, hogy ugyan ők teljes szívükkel a jó ügy mellett igyekeztek szavazni, de mégis rossz eredmény jött ki. Jogszabályi lépéseket fontolgatnak, hogy a liberális beállítódás mocskát magukról letörölhessék (kép, Vörösmarty), de ez nem fog menni, mert elszabták. És mint tudjuk, a pénztártól való távozás után reklamációnak helye nincs, maximum szidhatjuk a boltos kedves édesanyját, aki viszont a képünkbe fog mosolyogni, mert neki nem cserepes a szája.

Viszont elmesélem a történések tételezését. Amikor a szavazás előtt megtörtént az eligazítás, miszerint Béláim, a gyerekvédelmi népszavazáson pártunkat támogatandó mindenképpen szavazzunk igennel. És Béláim így is szavaztak. Aztán kiderült, ha meg akarnák tartani a fiúcskák fütyijét, nemmel kellett volna, és most itt állnak világ csodájára meg annak példájául, hogyan járhat az az ember, akinek megmondják, hová tegye azt a rohadt ikszet. Így. Innentől viszont olyan félelmek munkálhatnak a kis közösségben, hogy alkalmasint a saját akasztásukra is igent mondanak. Gondolkozni, Béláim, gondolkozni.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum