Neria csodaszép, Neria csodajó

Ha nem lenne teljesen formán kívül, azt kellene mondanunk, hogy formában van Orbán Viktor Mihály, a magyarok – immár tényleg – örökös miniszterelnöke, aki a megszokott kétharmados győzelme után újult erővel lakja be a NER-t (vö: Neria), mintha nem töltötte volna ki már eddig is egészen. Minden zegét és zugát. Emlékezhetünk, mert emlékeznünk kell – és nem azért, mert oly jó –, midőn minden egyes megyei lapban ugyanott és ugyanaz a kép, szöveg és borzalom jelent meg Orbánt tolva a képünkbe, mintha megtöbbszöröződve egyszerre adott volna interjút ugyanakkor Borsodban és Vasban, Szabolcsban és Zalában.

Miközben a Kossuthon is hallhattuk a kedves kappanhangot, és az M1-en is láthattuk őt ajkait nyalogatva, fejét gondolkodón oldalra billentve, élvezhettük lehengerlő humorát, a belőle áradó derűt és erőt, az évezredes bölcsességet és a játékos gyermeki lelket egyként. Nem csoda, hogy állva pisáltak a lányok, a fiúk huszársapkában szalutáltak, és a férfiak, ó, a csodás férfiak meccsre mentek himnuszt énekelni, és úgy elkezdődött az éjszaka, hogy soha nem is ér véget. Most is épp még sötétebb lett, midőn örökös miniszteres urunk felocsúdva a győzelem hatalmas mámorából elkezdett nekünk mintegy nyüzsögni és megnyilvánulni sorban.

No most, az van, hogy a kies Neria egynémelysok (rohadtrengeteg) lakói mesebeli hangulatba kerültek az újabb kétharmad után, és mint ahogyan Szabó Gyula hangján és indázó, fülből kihajtó tulipánokkal fogalmazott képi világgal a legények vándorútra indulnak a világszép mesékben, akképp gondolja úgy a magyari fiatalok leglehangoltabbja, hogy elhagyja ezt az országot. Indul el messzire szerencsét próbálni, megélni, de leginkább a friss levegő miatt, ami Neriában nincsen, és a következőkben még inkább nem lesz, mert megüli a helyet a tömjénes szarszag. Indulnának ifjaink, készülnek el, ahelyett, hogy itthon lépnének egymásra a talpaik.

A választás apokaliptikus napján, amikor lehetett elkezdeni sejteni az eredményt csupán, tehát nem volt bizonyos az újabb pokol eljövetele, azaz, csak a kénköves fuvallata érződött a baljós és kilátástalan jövőnek, a Google-ban, úgyis mint barátunkban, Neria területén megszaporodtak a keresések a kivándorlás szóra. Ez a buzgalom azóta sem hagyott alább, és a jelek szerint föltűnt kormányzati körökben is, mert ahogyan – mint skicceltem már – Orbán Viktor Mihály elkezdett szétterülni újólag a NER-ben, módot ejtett arra, hogy szóljon a menekülni óhajtó fiatalokhoz is. „Magyarország a legjobb hely Európában.” – Ennyit bírt üzenni a kitántorogni vágyóknak.

És meg kell vallanunk, ez nem valami sok, más szemszögből pediglen édeskevés, éppenhogy a semmi. Mert indoklást nem kaptunk hozzá, azt mondta nekünk Orbán Viktor Mihály ha nem is fennhangon, de éreztetve mintegy, hogy „csak”. Ez neki döntő érve szokott lenni vitás helyzetekben, lásd „oszt jónapot” és más hasonló bumfordi tahóságok, de most nem azért gyűltünk össze, hogy ebbéli készségein sopánkodjunk, hanem, hogy feltegyük a kívánkozó kérdést, ha „Magyarország a legjobb hely Európában”, akkor kinek, mikor és hogyan. Sőt, továbbá miért is vajon, mik voltak a zsűri szempontjai. Ilyenek és még más dilemmák.

No most, Orbán Viktor Mihály és szalonzenekara számára az állítás helyesnek tűnik, mivelhogy mindenféle (és az összes) pénz, paripa és fegyver, valamint az ezekből fakadó elégedett boldogságok náluk vannak. De még ez sem mindig elég, mert nézzük a saját lábon állva bőségesen kistafírozott Ráhel hercegnőt vőmurammal vegyesen, akik Spanyolba’ vannak. Ezek szerint mazochista a mi kis párunk, mert a legjobb helyet odahagyva távoztak a borzalmat hozó pálmafák alá, de igazából ez a kettő még ennyi szót sem ér meg. Hanem a hátország. A mélyszegénységben élők reményvesztve, egészségügyi bajoktól gyötörve, tudva: ez a maximum, amit az életükből kihozhatnak.

Hogy ők mennek vagy maradnak. Ők nem cuccolnak, mert el sem tudnak indulni. Aki csomagol, az az a réteg, aki az országot még ki tudná emelni a ganyéból, de nem fogja. Elmegy. Kevés – mert a semmi szinte –, hogy Orbán Viktor Mihály Pangloss mestert játszva bizonygatja, hogy az ő világa a lehetséges világok legjobbika, ez a mi kis sok Candide-unk ránéz erre a szerencsétlen handabandázóra a szemétkupaca tetején, fogja a tatyóját, csak megmossa a haját, és már indul is. Momentán ez a legfrissebb hozadéka a vasárnap történteknek, és ez nem kevés. Pedig még el sem kezdődött az ötödik országlás, még előtte vagyunk a feketelevesnek, előttünk van minden borzalom még.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum