Egy bohóc nézetei

– Nézd csak – mutatott körbe a dombon ülve a bohóc a nagy, piros orrával és esetlen, hatalmas cipőjével, átölelve az öltönyös ember vállát magyarázó szeretettel a hangjában –, nézd csak az alábukó napot a hegyek orma fölött. Ahogyan melegen ontja a fényt, koronája lobog, mint egy koldus haja a téren, aki üres tenyerét tartja feléd egy falatot kérve csak, és a nap melegétől olvadozó aszfalton van a batyuja, ami a háza, a szeme megtört és esengő. Nézd a hegyek sörényét, a szikrázó ormokat, ahogyan a sziklák alatt a moha nő, aztán a fenyvesek és majd a drága tölgyesek alább, és nézd a csermelyeket, amik ott csak csobognak, de itt már szétterülve hozzák az életet, benne a halak és mindenféle rákok eljutva az óceánig, dübögve ott a habjai vagy elsimulva gyönyörűn.
Amire azt felelte az öltönyös:
– Én jogász vagyok.
De átölelte őt még szorosabban a bohóc, hogy meséljen még, bár – tegyük hozzá – a nagy piros orrától náthás volt a hangja, és a cipője is hogy szétterült, akár a palacsinta vagy száradt tehénlepény.
– Nézd csak a falvakat, ahogyan a kémények pipálnak, ott nagymamák sütik a rétest és gyönyörű fiatal lányok az ételeket, a férfiak bajszukat pödörve, zsír törölve arról ülnek komolyan iddogálva és elégedetten teljesen, az udvaron tyúkok kárálnak és libák feleselnek, és ó a malacok, a malacok szőnek omló álmokat az óljaikban, színes tintákról álmodnak és végtelen utakról, amelyek szalagként kanyarognak a térképeken. Ott meg egy anyóka sírogat halkan a temetőben, eres kezeivel gyűrögeti foszladozó zsebkendőjét, ujján két gyűrű már, az övé és a volt uráé, aki hejj, de fess ember volt a kazal melletti első lopott csóknál, és most itt fekszik kiterítve. Látod-e?
Kérdezte a bohóc átölelve még az öltönyöst, aki megint csak azt felelte:
– Én jogász vagyok.
– Nézd csak – mondta a bohóc lankadatlan – a lányok haját, ahogy megcsillan rajta a nap, hogy egyik éjfekete, a másik búzamező vagy haragvó vörös, nézd a ringó szoknyáikat, ami hosszú combjaikat takarja, az arcuk gödreit a mosoly alatt, gyöngy fogaikat és a tündér nevetést. Nézd, ahogyan a kutya szalad, kergeti a postás, aki teker, teker, hogy izmai szakadnak, és a gyerekek, ó, a gyerekek hogy kacagnak ezen és játszanak ő is postást és kutyát, vagy az apróbbak, ahogyan surrannak a műanyag dömpereken és buknak föl vele apró kavicsokon, és futnak aztán zokogva az anyjukhoz, aki fújja nekik, kenegeti és mosolyog, amitől elnyugszik a gyerek, el az élet és kávé illatát hozza a szél, ahogyan traktor pöfög el mellettük. Látod-e?
Kérdezte megint a bohóc immár bánatosan, de az öltönyös csak rázta a fejét:
– Én jogász vagyok.
– Nézd csak – próbálta újra a kenderhajú, fehérre mázolt arcú bánatos alak –, nézd csak a felhőket, habokat és pomponokat a nagy kékség peremén lógva és suhanva, nézd, ahogyan az árnyékuk rajtunk átszalad, vagy a harmatos esőt. A bömbölő vihart, tetőszaggató szeleket, kavargó havat, ahogyan lapátolják szorgosan, vagy ülnek a tavaszon hallgatva az első madárdalokat, nézik a rügyek roppanását, a barack hamvasodását, a mező ringását, és hogy jön az ősz megint meg a ködök, és a szelíd öregek köhögetnek. Hogy hűl az idő, be kell fűteni újra, várni a karácsonyt és a fényt hozó tavaszt, ahogyan forog körben az élet ismételve önmagát a bölcsőtől a koporsóig és a értől a óceánig. Hallod a fák suhogását, a gyerekkacagást, a labda puffanását a strandon és a szerelmesek zokogását?
Érdeklődött a piros orrú, de csak ezt hallotta megint:
– Én jogász vagyok.
– Nézd csak – mondta lankadatlan a bohóc még mindig ölelve az öltönyöst, de már nem a kezdeti lágysággal, hanem belekarmolva mintegy –, nézd csak a hegy fölött előbukó repülőket, és a terhüket, a bombát, ami aláhull tépve szét embereket, halomba döntve házakat. Nézd csak a süvítő rakétát, ahogyan sehol nincs aztán itt, és becsapódik, és a helyén, ahol színház volt valaha, egy nagy gödör marad. Nézd a síró embereket, a bömbölő gyereket és a zokogó nagymamát, a távolban fénylő tüzeket és a mérhetetlen szenvedést. Nézd a föltűnő tankokat, ahogyan nyikorgó és csikorgó lánctalpaikkal mennek át mindenen, és hallgasd a gépfegyverek ugatását, és érezd a halál édeskés szagát, lásd a poklot. Látod-e? Érzed-e? Érted-e?
Tette fel végezetül a bohóc elkínzott szemekkel, de az öltönyös csak ránézett a bamba, üres szemeivel, és ezt mondta:
– Én jogász vagyok.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum