A béke utcai harcosa

Valami megmagyarázhatatlan okból a mostanság békepapként fungáló – kimaradni, sunyítani, menekülni – Orbán Viktor szombaton szükségét érezte harcos énje megvillantásának. Váratlan volt ez a stratégai nyugalomba ájult országban, hogy míg keleten csapataink visszavonulóban vannak – illetve oda sem mentek –, észak, északnyugat felé új front nyílt, habár ott ellenség nincsen. Orbán Viktor elnézhette a térképet, vagy fejtetőn fogta, esetleg térképje sincs, csak ösztönből irányítja a hadakat. Ez olyan ismeretlen az egyenletben, mint a harminc évre titkosított akármi, mondjuk a Budapest-Belgrád vasútvonal, vagy, hogy mennyi TAO-t kap a felcsúti futballcsapat.

Nem értjük (pedig de), miképp illeszkedik a kialakított kontextusba és az események sodrásába, hogy miután a nagy formátumú hadvezér pénzt kunyerált az Ursulától, akinek a munkahelye Brüsszelben van, milyen indíttatásból tette közzé az alábbiakat Facebook-oldalán: „Április 3-án üzenjük meg: nem vagyunk jámbor lúzerek, akik megijednek a nemzetközi médiától vagy Brüsszeltől. Harcolni fogunk!” Ez a csatakiáltás valahogyan légüres térbe került, mintha Orbán Viktor számos énje közül (vö: hazugság és köpönyegváltás) valami régebbi bukott volna föl az árból, egyet kiáltott, és aztán alámerült. Ez történhetett csak, hogyan is lehetett volna másként.

Különben is zavaros napokat élnek a propagandaközpontban. Szijjártó is óránként magyarázkodik az orosz gázról és olajról zsebében a kitüntetéssel, és elszabadult például Budai Gyula is. Ő nagy valószínűséggel saját erejéből fejleszti tovább a kiadott direktívákat, emlékezve arra, régebben milyen szabadsága volt a feljelentések gyártásában. Egy sem ért célba, egy balos ellenfelet sem sikerült lecsukatnia, viszont sorra veszíti el a sajtópereket. Ez azonban Budait nem zavarja, áll a vár fokán, és harcol tovább ő is, bár célt téveszt rend szerint. „Zelenszkij ukrán elnök nyíltan beavatkozik a magyar választási kampányba, a baloldali ellenzék mellett!”

Ezt mondta mindannyiunk szeretett Gyulája. Így azért mégsem kellett volna, de, ahogyan tegnap már megállapítottuk, kies hazánkban a téboly intézményesült, abba pedig minden belefér. Belefér, de néha hülyén néz ki, és ezzel a lemondó legyintéssel térünk vissza Orbánhoz, akinek megidézzük az eltelt napjait, hogy valamiképp eredőjét találjuk annak, a békepap miért ment át Csák Norriszba megint, hogy ez milyen terv része, vagy tényleg csak úgy kicsúszott a száján, mint valami titkolni óhajtott puki a renyhülő farpofák közül. Nem megyünk sokat vissza a végtelen időben, csak pár órácskát, hogy megrajzoljuk a kedves vezető gerince ívének változását.

Elindulunk a levéltől, amelyben pénzért kuncsorog a brüsszeli Ursulánál. Nagyon gyorsan és nagyon sokat kér, hogy fenntarthassa a stratégiai nyugalmat, amely az, hogy három helikopterrel megy üres horizontot nézni vagy menekült buksikat simogatni. Érkezik pénz a brüsszeli Ursulától, de egyáltalán nem az és nem annyi, amennyit és amire kért. Teljesen más összeg, sokkal kevesebb, olyan, ami levél nélkül is jött volna. Ezt aztán az ilyen fentebb megmutatott Budai-féle alakok úgy adják elő, hogy Orbán csak egyet morrantott, a Brüsszel rögtön bekakált tőle, és már küldte is a lóvét. Orbán Viktor tehát nagy, kies hazánk pedig még nagyobb.

Brüsszel már amúgy is rég le van győzve, plakátokkal megállítva, gyarmatok sem lettünk, helyette Moszkváé, de ez ebben a történetben mellékszál. Mert és ugyanis mondom, az aktuális állapotok szerint Brüsszel – és Ursula – ott feküdt előttünk kiütve-kiterítve, és ehhez képest jött a csatakiáltás, amit felidézésileg iderakok újra: „Április 3-án üzenjük meg: nem vagyunk jámbor lúzerek, akik megijednek a nemzetközi médiától vagy Brüsszeltől. Harcolni fogunk!” – És tényleg azért ötlik fel bennünk a kétely – hogy ezt akkor most hogy –, mert nem látszott jönni a füstölgő, stratégiai nyugalomba ájult csatamezőn a háborús kiáltás.

„Harcolni fogunk” – oké, de ki ellen, hol és hogyan, merre vannak azok a szélmalmok én vitézem. Illetve romantikusabb képben: „hová merült el szép szemed világa”, ugye. Mások, akik csak a rosszat keresik és látják miniszteres urunkban, nem győzik megjegyezni, hogy az örök harcos hogyan vedlett át békeguruvá, és hogyan alakult vissza tábornokká egy szemvillanás alatt, amiben jellem-,és erkölcsbéli hiátusokat fedeznek fel egyáltalán nem tisztelve őtet. A tisztánlátását és stratégiai képességeit, amelyekkel kormányozza kis hazánk hajóját a háborgó világtengereken. Képünk csodálatos – olajban tessenek képzelni, sötét tónusokkal –, kedvünk viszont nem.

Nem vagyunk boldogok, hogy konkretizáljuk lelkünk éjfekete állapotját, mert a fentiekből is kitetszik, országunkat egy degenerált alak irányítja, vagy ha megengedőleg nem az, akkor egy utolsó tróger. Egyik sem jobb a másiknál, illetve mindkettő nagyon lehangoló, de voltaképp már ezen is túl vagyunk uszkve tizenkét éve. A szint, a lépcsőfok, ami új aggodalmat ad, van arra esély, hogy egy eltévedt rakéta – drónunk már volt – mondjuk épp a kertünkben landol, és országunk vezetője mindeközben Brüsszelben találja meg újra az ellenséget, sőt – mint emlékezhetünk – a nemzetközi médiában. Visszatért az álmok világába, hogy ott győzhessen, nem kellett csalódni benne.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “A béke utcai harcosa
  1. netuddki szerint:

    Manapság az a legjobb fideszes aki már egy bővített mondatot se tud megérten..

  2. Yeti szerint:

    Önélzetes a kis latol.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!

Archívum