400

Történelmi napot és órát élhettünk meg tegnap, mikor is az euró egyszer csak négyszáz magyar forintokat kóstált, ami már nem semmi. Igaz, a befagyasztott áru farhátra ennek hatása nincs, viszont minden másra nagyon is van. A történelmi pillanat és nap akként öblösödik ki, hogy az orrunk előtt megy szarrá a magyar fizetőeszköz, inflálódik el, amivel egyszer majd szembe kell nézni, és nem lesz kellemes a randi. Bohókás kedvű olvasók kitalálták a megoldást a bajra egyébként, ami a hatósági áras euró lenne, de épp erre a kedves vezető nem képes, hatalma itt véget ér, és éppen azért, mert szembe jön vele a lehengerlő valóság.

Bajaink tehát nagyok, hogy úgy ne mondjuk, hatalmasak. Pártunk és kormányunk pedig áll széttárt karokkal (ha lehet így képbe önteni a teszefosza tehetetlenséget), de arra van energiája és érkezése, hogy a saját dicsőségét zengje, mint tette ezt tegnap Varga Mihály. Ő volt az, aki, miközben mindenki nézte ámulva, hogy mi van itt, hogyan zuhan be a forint a feneketlen gödörbe, a kormány felettébb sikeres gazdaságpolitikáját ecsetelte részletezve a velünk tett rengeteg jókat, megvédéseket és előre menéseket, mintha egy másik bolygón élne. Vagy épp nem kapta volna meg a sorvezetőt a mondandóhoz, mint ahogyan előbb-utóbb mindenki megkapja.

Én innen a barlangomból tudnék javaslattal élni, miszerint idézem a kedves vezetőt 2004-ből, amikor azt fejtegette habzó szájjal, hogy „a gyengébb forint egyértelműen ellentétes az emberek érdekeivel, a gyengébb forint gyengébb államot jelent, és gyenge forintot csak gyenge emberek akarhatnak.” Innen nézvést az a kérdés, hogy Orbán gyenge ember-e, más szemszögből akarja vagy nem akarja a gyengébb forintot, vagy pediglen tehetetlen a csapással szemben. Ha igen, akkor életbe lép a következő igazság, ami az, hogy ő és a kormánya végig hazardírozott tizenkét évet úgy, hogy eddig szerencséje volt, most pedig egyszerre dől rá a szarkupac.

Következésképp ránk is egyértelműen. Történelmi pillanat lett volna az is, ha a tizenkét év alatt kies hazánk (Orbán) bevezette volna az eurót, mert módja nyílt volna rá, de nem akarta. Nem lehetett volna shortolgatni, árfolyamnyereséget elérni az özönlő uniós eurómilliárdokon, tehát Orbánnak nagyon jól volt ez így hosszú ideig, és mint pár sorral fentebb leföstöttem, most dől rá egyben az utóbbi száz év tíz legsikeresebbike egyben. Mint egy összeomló hazugságkatedrális. Mert itt mutogatni sokat már nem lehet, de Varga Mihálynak sikerült, amikor másodszor is porondra lépett, mert elsőre, mint említettem a sikerjelentésből kimaradt, hogy elég nagy a baj.

Hogy úgy ne mondjuk, hatalmas, de recept erre is van, a kalapból mindig elő lehet húzni a bűnös nyuszit, aki Brüsszel. És Varga másodjára meg is tette, midőn közölte velünk, hogy „A forintra és a magyar emberekre a legnagyobb veszélyt az jelenti, hogy lebegtetik a szankciók kiterjesztését az energiaszektorra. Aki ezt kéri, az a magyar emberekkel akarja megfizettetni a háború árát.” Varga előadása szerint ülnek a brüsszeliek a vérzivatarban, és azon agyalnak, hogyan tudnák áthárítani a háború teljes költségét Feri bátyámra a novemberi nyolcvanezrével a kocsma asztalánál. A Fidesz – Orbán és Varga, valamint a többiek – képtelenek az önreflexióra.

Ezért jön ki a képlet végén rendre Brüsszel, amiből Soros fakad, belőle Gyurcsány, s egy centire vagyunk attól, hogy Márki-Zay legyen a felelős a forint mélyrepüléséért. Ha nem így történne, be kellene vallani Vargának személy szerint is, hogy végig asszisztált egy folyamatot, ahogy egyre messzebb kerültünk Európától és az euró bevezetésétől. Mindezt pedig csak azért, hogy turbó fokozatban, minden gát nélkül lehessen kirabolni az országot, és most itt állunk letolt gatyával, kiszorulva egy gazdasági közösség védőernyője alól. A brüsszelezés voltaképp ezt jelenti, de nem adatik meg majd nekünk az az öröm, hogy lássuk, amikor az agymosottakat pofán vágja a valóság.

Mindenféle közgazdasági hókuszpókusz nélkül és Brüsszelt is lefejtve a dolgokról itt van valami érdekesség. Ukrajnát szarrá bombázzák, s mindeközben február 24-én 1 euró = 33,41 hrivnya, március 7-én: 1 euró = 32,27 hrivnya, február 24-én: 1 euró = 361,56 forint, március 7-én: 1 euró = 393,27 forint (illetve 400 is). Látjuk a mozgások ellenkező irányát, akkor tehát ezt jelenti, hogy kies hazánk előre megy és nem hátra. A brüsszeli lebegtetéshöz még: „Nem fizethetünk az ukránok vérével az orosz olajért és gázért” – mondta a BBC beszámolója szerint Gabrielius Landsbergis litván külügyminiszter, aki embargót sürget az orosz energiaexportra az EU részéről. ”

Ez ilyen morális megközelítés, nem a stratégiai nyugalomé, amit a NER ebben a kivételesen iszonyú helyzetben pofázik minden jóérzésű emberben hányingert keltve. És ami ellenében itt áll előttünk helyzetünk: tizenkét év alatt elkúrták, nem kicsit, nagyon, és most igyekeznek másra kenni a szarukat. Ennyi, azzal a toldással, hogy a Fidesz (és Varga) sóhajaiból az a mentőcsomag türemkedik ki, miszerint nem lehet nyugodtan kormányozni abban a stresszben, amit a négyévenkénti választások jelentenek. ha nem lennének választások, minden is még jobb lenne. Ezt én tréfának szántam, ők viszont nagy valószínűséggel tényleg így gondolják.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum