Én a vízilovakkal vagyok

Gyorsan jött a hideg, ha nem is váratlanul. Tegnap volt olyan hely a Kárpátok alatt, ahol mínusz három foknál is kevesebb volt, a tócsák ilyenkor már hártyásodnak, a szelíd öregek köhögetnek, a hajléktalanok pedig valami melegebb helyre húzódhatnának, ha tudnának. De nem tudnak. És ilyenkor, amikor elgyújtjuk a gázt, megrakjuk a tüzet, hogy köréje gyűljünk melegedni, az előválasztás civiljei beülnek sátraikba sapkában és sálban, ahogyan az anyukájuk intette őket boldogult úrfikorukban, és nekilátnak fagyoskodni, hogy Orbánt el lehessen zavarni.

Az előrejelzések szerint egész héten velünk lesznek a mínuszok, dideregve mehetünk a sátrakba, hogy a jéggé szoborolódott szavazatszedőkkel együtt bízzunk a második rendszerváltásban. Más helyeken, ahol a demokráciát komolyan veszik, és az állam nem azonos a párttal, a párt az egyházzal, a regnáló miniszterelnök pedig nem Isten, aki reszket a nyüves hatalmáért, hanem olyan halandó, akit le is lehet váltani, az ilyen előválasztást, ahol az ellenzék szervezi egybe magát, állami segítséggel, logisztikával, miegyébbel rendezik, mert máshol az ellenzéki is embernek tekintett organizmus.

Nálunk nem, nálunk tán még Orbán Brehmjében sincs benne, aki nem rá szavaz. Valahogy úgy lehet a sorrend a fejében, hogy elsősorban is ő, majd ismét a becses-becstelen személye egypárszor, majd a futballisták, aztán a többi fideszista, de csak díszletként. Ilyen felállásban fideszes se lennék, ha volna önbecsülésem, de ilyenjük ezeknek nincsen. Nem tudom, mi van nekik, nem is érdekel, most az egy hétig fagyoskodó civilek járnak a fejemben azzal a lehangoló tudattal, hogy közben a fideszisták a jól fűtött irodáikban ücsörögnek.

És nem csak ücsörögnek, hanem zsíros szájjal, pacaltól eltelten böfögve szidják és tekintik senkinek és semminek azokat, akik odakint fagyoskodnak, és azokat is, akik hozzájuk járulnak a szebb jövő reményében. Ami most folyik, mutatja, milyen reménytelen helyzetben van az ország, voltaképp az utolsó pillanatban, hogy esély legyen a változásra. És bár magam létezésem minden molekulájával és sóhajtásával a NER elzavarásán dolgozom és ez ad értelmet most már csak nyomorult életemnek, lassacskán eljutok a teljes kiábrándulásig és nihilig.

Odáig, hogy bár kívánom az ellenzék győzelmét nagyon, de hovatovább sokkal különbnek sem tartom nagy részüket, mint a most regnálókat. Amit itt visszalépések, helyezkedések nyomán és során előadtak, alátámasztja ezt az érzést, mert elmesélem, mi lett volna az egyedül üdvözítő a mostani egymás mocskolása helyett. Szépen, kussban megvárni a végeredményt a három aspiránsnak, aztán közösen fölállni a dobogóra, hogy mindannyian győztünk, majd a két vesztes nyakába vette volna az országot az állva maradtért kampányolni tavaszig. Hogy a háttérben mi van, az meg nem tartozik senkire.

Sem a nagy nyilvánosságra, így nem a Fideszre, aki, illetve ami gyártja így is a mocskot. Nem kellene muníciót adni nekik, momentán azonban etetve vannak. Így, németesen. Először el kellene végezni a munkát, aztán sertepertélni, illetve figyelemmel lenni Churchill szavaira, aki azt mondta annak idején: „Ha Hitler megtámadná a poklot, szerét ejteném, hogy kedvezően szóljak az ördögről.” – Nem hiszem, hogy ezt különösebben magyaráznom kellene, de, ha megtenném sem hallgatna rám senki a vérzivatarban. De nem is vagyok sem vátesz, sem mérvadó manus.

Nagy pofával Nietzsche és az ő Zarathustrája segedelmével jelenthetem ki, hogy nem vagyok száj, ezeknek a füleknek való, és mégis azt mondom, hogy nem lesz ennek jó vége. A sátrakban fagyoskodók többet érdemelnek, ahogyan a hidak alatt lakók is. Minden megalázott és megszomorított többet érdemel ennél, ha azt szeretnénk, hogy újra embernek nézzék őket. Addig is, én, mint ahogyan eddig is egyre hosszabbnak tűnő életem során, velük vagyok. No és, a vízilovakkal természetesen, hogy elvegyük a tragikus élit a most előadottaknak, de a komolyságot azért őrizzük meg. Köszönöm.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
4 hozzászólás “Én a vízilovakkal vagyok
  1. hj szerint:

    Ugyanilyen csalódott lettem az előválasztás fejleményeit figyelve, hogy azt ne mondjam, a „műsor” újabb és újabb epizódjai láttán. Habár úgy gondolom, hogy egy olyan országban, ahol a diktátor mindent birtokol, és ahol vele szemben már nincs egyetlen független intézmény sem, ott választásról – mármint klasszikus, valódi választásról – kár ábrándozni. De ennek ellenére reméltem, hogy ez az előválasztás talán valami hősies és becsülendő próbálkozás lesz, amolyan Góliáttal szembeni, és azt megmutatja, hogy elég sokan vagyunk olyanok, akik nincsenek benne „Orbán Brehmjében”. De még ezt a minimális reménykedő jó érzést is elvették tőlem az „enyéim”. Megint.

  2. Yeti szerint:

    Mivel nekem az enyémek csak a szűkebb családomat jelenti, nem ért csalódás.
    Ez csak játék, ami akkor ér ha komolyan játsszák.
    Eddig főként a napi részvétel érdekelt, mennyi embert tudnak megmozgatni a most már egyre rusnyább időjárás mellett.
    Részemről Dobrev maradt, a hétgyerekes nekem nem opció az ötgyerekes vallásbuzgalmi helyett.

  3. remete szerint:

    Nekem a 2 farkúaknál is extrémebb őrület tetszene: minél nagyobb blődséggel etetni ezeket az idiótákat. Persze a fidiótákat néha nehéz lepipálni, résen vannak! Majd az újabb energiaválságba talán beletörik a bicskájuk, a kínai elvtársak elszívják előlünk a (még tiszta)levegőt is. mindmeghalunk!

  4. miki1950 szerint:

    Optimista vagyok, örök optimista. Ha a hajánál fogva is, de nem húzza ki magát ebből a fekália tengerből a nép legjava, utána már nem fogja.
    És ezt mind tudja.
    Meg fogja tenni.
    Az ember kűzd és bízva bízik.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!