Tánc és illemórák

Kubatov párt-, és Ferencváros igazgató atyai tanácsokkal indította el Európába az ő kedves kopaszait. Megigazította az ingecskéjüket, uzsonnát csomagolt, és lenyalta volna a hajukat, de a kopaszoknak értelemszerűen ilyen ékességük nincsen. Rimánkodott Kubatov igazgató, hogy ne náculjanak, ne rasszistáskodjanak, egyáltalán viselkedjenek úgy, mintha nem csürhe, hanem elsőáldozó kiscserkészek volnának. Valljuk meg, nehezet kért az igazgató, de a javára írandó, hogy azért ismeri az övéit. Tudja milyenek, és bár el nem ítéli őket, csak arra kéri a mancsaftot, öltsenek álruhát, mert amit tesznek, az az ő szemében helyes, de valami különös okból másutt megvetendő és elítélendő.

Ne egy karjukat lendítsék a magasba örömükben, magyarázta Kubatov igazgató, mert azt a lekvárszívű nyugatiak náculásnak érzékelik, holott – adta elő –, az csupán a „szívtől az égig” terjedő rajongást mutatja. De a szvasztika is mást jelentett a Harmadik Birodalomban mint Indiában, és amikor a kedves vezető élettérről álmodozott, akkor is azzal védekezett, hogy nem Lebensraumot mondott, pedig mindenki tudja, hogy arra gondolt. Amikor Kubatov kopaszai itthon skandálják az indul a vonat rigmust, akkor sem a felcsúti kisvasút jár a fejükben, sőt, a nyakukra tetovált horogkeresztet hiába takarják el garbóval, attól az még ott marad.

Szóval nem csak embernek kellene látszani, hanem annak is kellene lenni, ami nehéz föladat, ha nem arra szocializálták az organizmust. Viszont Kubatov igazgató intelmeiből is kitűnik, ő is abban a tévképzetben él, hogy velünk semmi baj, csak nem értik meg bonyolult és szabadságvágyó lelkünket, amelyik szeret az alföldi rónaságon nyargalászni föl, s alá. Varga igazságügyis is ilyen álomvilágban leledzik, amikor szabadságharcol Brüsszellel. Amióta rajongó tekintettel pezsgőzött a főnivel, ez az életcélja. Varga igazságügyis egy William Wallace, akit Brüsszel, mint Edward, angol király épp most belez ki vagy négyel fel, de ő azt kiáltja: szabaccság.

Brüsszel nem érti, miért kell megbélyegezni a melegeket, és azt sem, az érettük térdeplőket miért kell kifütyülni, mint Kubatov decens kopaszainak. Varga sem ért semmit sem, így azt szajkózza, hogy Brüsszel nem mondhatja meg a magyar szülőknek, hogyan neveljék a kisdedeket, holott Brüsszel már hónapokkal ezelőtt kijelentette, neki ilyen szándékai nincsenek egyáltalán, és aki ilyet mond, az hazudik. Ehhez képest Varga tegnap is ezt a verklit tekerte, amiből az fakad, ő még a látszatra sem akar adni, mint Kubatov, büszkén vállalja a fasizmust. Akkor viszont Kubatov mit erőlködik az intelmeivel, ami innen nézvést teljesen fölöslegesnek látszik.

Orbán is folyamatosan a zongorába hugyozik a klubban, hogy a magyar nácik ezután nem egy, hanem két karjukat lendítik a magasba, teljességgel mellékszál. Szijjártó úgyis megmagyarázná, hogy a rendőrök cukkolják jámbor fiainkat, és ez is mutatja, hogy igazából nem a Ferencváros kopaszai a bűnösök, hanem a rendszer, amely kitenyésztette, és belföldön hallgatólagosan támogatja is őket. Sőt, olykor igénybe veszi szolgáltatásaikat. Tánc és illemórát ilyképp köpcös diktátorunknak kellene venni, és nem csak arról, hogy nem úgy bukunk rá a nők kezére csókot imitálva, mint kacsa a nokedlire, és nem zsebrevágott kézzel közlekedünk az emberek között.

Kubatov kopaszai, Varga nyüszítése vagy Orbán taplósága ugyanaz, ez a NER. Mi is ismerjük, most már – talán – Brüsszel is, így színjátékot ugyan lehet játszani, de fölösleges. Hogy a kopaszok a tegnapi meccsen egy vagy két kézzel integettek, érdektelen. A kormány, a Fidesz, Szijjártó és Orbán a nyár folyamán ugyanis többször is kifejtették, nekik így, náci formájában kedves a csürhe, így fejezik ki a Fidesz szellemiségét, amit magyarnak hazudnak. S ha most Kubatov azt hiszi, túljárt az imperialisták eszén, lelke rajta, mert ismerjük a magyar narancsot, ami kisebb, savanyúbb, de a miénk. Összegezve: aki náci, az is marad.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “Tánc és illemórák
  1. Yeti szerint:

    Jó a kétkezes gyakorlat egy esetleges miniduce alkalomhoz.
    Húskampóval csak a leggyakorlottabbak próbálkozhatnak.
    Ahogy a tévében mondani szokták: ezt otthon ne próbáljátok ki, gyerekek!

  2. Jane Doe szerint:

    Gyenge német nyelvtudásom miatt nem írhatom le, amit szívesen tennék: Hende hoch! (Kezeket fel!), mert ugye ezt minden szombathelyi másként érthetné, mint ahogy többen gondoljuk…, remélem.
    Ezért fordulok kedvelt polihisztorunk, Mérő László tanár úr örökzöld könyvéhez (Maga itt a tánctanár?) egy idézet erejéig:
    “Bemegy a kliens a tánciskolába, és megszólít egy jól öltözött úriembert:
    – Maga itt a tánctanár?
    -Lófaszt, én az illemtanár vagyok.”
    Ezzel máris előttünk van a NER quintesszenciája.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!