Mindenki kap egy dinnyét

Hajdúnánáson a közmunkások és rászorulók kapnak egy-egy dinnyét háromszáz forint értékben. Minderről rendelet is született szabályosan, pecséttel és aláírásokkal, legépelték, iktatták, ellenőrizték, és mindeközben senkinek a képéről nem égett le a bőr, ahogyan a rendeletet megalkotó testületéről sem. Ők minden bizonnyal a jól végzett munka örömével és elégedettségével, ráadásul keresztényi jóságuktól eltelve tértek haza asszonyukhoz, aki már klopfolta a rántott húsnak valót, kezei édesdeden lisztesek és morzsásak tojással elegyest.

Ezt a rendeletet, hogy méltó helyre kerüljön, oda kellene szögezni a hivatal falára a már kötelezően ott lévő nemzeti hitvallás mellé, mint annak materializálódását, a nemzeti pátosz megjelenését a Nagy-Magyarország térkép fölé. Hogy miért dinnye, nem tudható, de nagy valószínűséggel egy fideszista zöldségesre készült rárohadni az áru, így két légy lett ütve egy csapásra, a zöldséges is jól járt, illetve a szociális kötelezettséget is letudta a testület és a település. Istennek tetszőn, viszont ótvarosan, így egyben tán úgy, mint amikor Balog páter etetett lazacot az árvákkal a Hiltonban.

Mivel ezek a szegénységet nem ismerik, közük nincs hozzá, kezelni sem tudják. Ahol az a vélekedés, hogy havi negyvennyolcezerből fényesen meg lehet élni, ott a dinnye, mint adomány csak annak tekinthető ami, csemegének a gulyás után, ami fogyasztása közben hálatelt szívvel lehet gondolni a nagyságos urakra, akik nem feledkeznek meg a jobbágyokról. Hajdúnánáson a dinnye lesz a sárga csillag, a stigma, amiről látszik, ki a földönfutó, ahogyan a kies településen mendegélnek majd a népek dinnyével a hónuk alatt, összesúgnak a hátuk megett a „polgárok”: hát ő is, nem gondoltam volna.

Miért cipelnek dinnyét a hajdúnánási számkivetettek? Mert nincs krumplijuk, amit kis lábaskában hazavihetnének a kegyelmeséktől, másrészről a Fidesz gondolkodásában fölsejlik Mária Antónia. Ő állítólag mondta volna a francia éhséglázadókra „Ha nincs kenyerük, miért nem esznek kalácsot”? – aztán mehetett a guillotine alá elveszíteni a púderes fejét. Most azonban nem ilyen forradalmi időket élünk, így az sem várható, hogy a hajdúnánási megalázottak és megszomorítottak dinnyéikkel megostromolják a városházát, pedig milyen jól festene a falakról csorgó vöröslő fájdalom, azaz, a dinnyelé.

Ezt az egész elképesztő históriát azonban nem a kitaszítottak szemszögéből érdemes rögzíteni, hanem a Fideszéből. Hogy hát, mit gondolnak ezek embertársaikról, mi a vélekedésük életről, méltóságról és méltatlanságról, hogy az igazgatótanácsokban ülve, elégedetten böfögve a déli zsíros pörkölttől, s egyben meggyőződve kiválasztottságukról dinnyét osztogatnak az éhezőknek. Hogy mi jár a fejükben ilyenkor, mit ábrándolnak, mit csinálnak, mert, ha az a meggyőződésük, hogy jót cselekszenek, akkor takarodjanak.

Különben is, de ezért különösen. Mindez egyébként túl azon, hogy mint tételezem, egy haver zöldséges kisegítése miatt lett így, ahogy, önmagában valóan is minősíthetetlen. És egy sem akadt közülük, aki kimondta volna, ha mást nem tudunk, akkor inkább ezt se. Jól van ez ezeknek, győzködték egymást, így megszületett a határozat pöcséttel és büszkén, mint a kisdobosok kipipált jócselekedete. Nem tudom, érezhető-e, hogy dadogok és nem találom a szavakat. És azt sem, hogy erről az alávalóságról mint nagyszerűségről beszámolt-e Orbán médiája.

Mert azon a napon, amikor a megalázottak és megnyomorítottak megkapták a dinnyéjüket, az Origo névre hallgató betűkkel foglalkozó förmedvény nívódíjat kapott, mint értékek közvetítője. Meg a Tv2, meg a Metropol is. Ugyane napon Orbán Viktor kijelentette, hogy Brüsszel szétveri az Uniót, de ő majd tartja az utolsó gerendát. Tovább is van, de nem mondom, mert ennyiből is látszik, hogy ez itt egy tébolyda, itt van és vagyunk lakói. Ilyen szemszögből a dinnye sem annyira furcsa már, sőt egyenesen beleillik a szürreális képbe, amelyen szétfolyik az idő.

Minden lehet, mert minden hazug. És ezen a ponton, ebből fakadóan nem arra jutok, mint Nietzsche, hogy Isten meghalt, mert soha nem is élt. Egyébként az is lehet, hogy ez a dinnye már felhívás a tavaszi szavazatra. Hogy majd az urnához járulván Hajdúnánás testülete – meg a Fidesz – ott áll a megalázottakat figyelmeztetve: ne feledd a dinnyét, tudd, hova kell rakni az ikszet. És a megalázott nem is feledi, mert emlékszik a napra, amikor dinnyével a hóna alatt bandukolt haza, és a szomszédja rácsodálkozott, hogy Pista, te is? Nem gondoltam volna. És mégis. Mert ilyen az élet.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum