Mi, akik nem vagyunk

Szentkirályi Alexandra kormányszóvivő diadalmi jelentést adott arról, hogy a magyar emberek közül egymillió négyszázezren töltötték ki a nemzeti konzultációs uszítást. Viszont ez nem akadályozta meg abban, hogy ettől kezdve, ami következtetést levont, azt a „magyar emberek” szándékának tulajdonítsa cuzammen, amiből az fakad, hogy egyre kevesebb a magyar. Momentán ezek szerint egymillió négyszázezer, a magyarság tehát elfér egy kávéscsészében, habbal a tetején. A kormányszóvivőnek nem kellene egyik szavával homlokon vágni a másikat.

Viszont tudjuk, hogy ezért lehet kormányszóvivő, különben csak egy agyonfestett cicababa volna, akinek a férje sem nyerne permanensen rakat pénzeket pályázatokon, de a dolgok nálunk így függnek össze. A kormányszóvivő fiatal ember, mindettől függetlenül azonban történelmet tanulhatott volna, de ilyet ő nem tett. Mert ha tett volna, akkor nem meséli el büszkén, hogy a hülyébbnél hülyébb és aljasabbnál aljasabb kérdésekre milyen százalékban válaszoltak a kormánynak tetszőn a „magyar emberek”. Mert egy fehérorosz választás ehhez képest kutyafasza.

Az igenlők aránya a kilencvenhattól a kilencvenkilenc százalékig terjed. Ebből az is kitetszik, hogy eleve már csak azok láttak neki a kitöltésnek, akiket totálisan hidegen hagytak a kérdések, és szerepelt volna azon bármekkora ökörség, büszkén helyeseltek volna. Mert ezek szerint Magyarországon él egymillió négyszázezer ember, akiknek minden mindegy, ha azt Orbán mondja, kérdezi, rúgja valagba őket vagy önti a fekáliát a fejükre, ettől ők idvezülten mosolyognak, és rávágják, igen. Ők a „magyar emberek”, akikkel ezek szerint nem lehet mit kezdeni, a kormányszóvivővel azonban lehetne.

A büntetését nem én fogom meghatározni, és voltaképp nem is érdekel a sorsa, amikor majd belesüpped a feledésbe, ha egyáltalán most van olyan, aki ismeri. De a hangja azért itt van nekünk, és a hangjával ezeket mondja, amiket mond, hogy aki kicsit is hajlandó a komplexebb gondolkodásra, lefordul a székről röhögtében vagy elsírja magát. Más opció nincsen. Ha a kormányszóvivő azt mondja tudva tudván az erről szóló ellenkező igazat, hogy a „magyar emberek” elutasítják az LMBTQ propagandát, akkor én őt elküldöm melegebb helyekre, cifrábbat meg azért nem mondok, mert volt nyunyókám.

A kérdés az ilyen megnyilvánulások után nem is az már, hogy az az egymillió négyszázezer honfitársunk miért olyan hülye, ahogyan a kormány akarja, hanem, hogy mi lesz a maradék nyolcmillió hatszázezerrel, mert van az a halmaz is, és nagyobbacskának tűnik. Ezek szerint a kormányszóvivő kormánya ennek a nagyobbik kupacnak nem a kormánya, sőt, a kontextust kiteljesítve ők nem is magyarok. Akkor tehát mik vagyunk mi, páriák, Buddhában testvéreim, ez a dilemma, s egyben mélázás is, ha már nem tartanak magyarnak, mi a szándékuk velünk.

Gettó vagy marhavagon, kőbánya vagy átnevelőtábor, mert ez egyáltalán nem mindegy, az ember úgy csomagolja a motyót a hosszú útra. Meleg alsó, zsebkés, gyufa, ilyenek. Illetve azon gondolkozom, és ezt most már szigorúan egyes szám első személyben, nehogy a felbujtás vádja érjen, miért és meddig tűri a többség, hogy egy hangos kisebbség döntsön a sorsa felől, holott változtatni ezen tudna, de a jelek szerint nem is akar igazán. Ezen azért gondolkozzatok el az eljövendő hosszú, ködös estéken egy kis forró tea mellett gyertyafényél. Így jól lehet sóhajtozni ugyanis.

Más mondandóm ma voltaképp nem is volna. Ezt is elég lesz megemészteni, hogyha olvasod ezeket, akkor azok közé tartozol, akik a kormányszóvivő, tehát Orbán és a pribékjei szerint nincsenek is. Nyújtsd magad elé a karod, forgatgasd a kezedet és harapjál bele, hogy vagy-e. Ha fájt, akkor valószínűleg igen, tehát annak megfelelően kellene abszolválni a Seint. Olvassatok Heideggert, és minden kiderül, nem kell az igazmagyar Németh Szilárd lecsótól zsíros képét bámulni. Ő azért jutott az eszembe, mert általában ilyen szocreál klubokban tölti ki az elcseszett íveket.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “Mi, akik nem vagyunk
  1. Yeti szerint:

    Kellemesebb módját ismerem a valóságosság bizonyításának.
    Rémálmok esetén mutatóujjat átszúrni a másik kézfejen – ha sikerül, nyilvánvalóan baromságokat álmodok. Ha nem, akkor sajna ez maga a valóság.
    Csomagoljon a fene holmi hosszú útra. Kényelmes gatya persze mindig kell.
    Szalonnázó machete is jó ha kézügyben van. Gyufára még emlékszem, de nem használtam évtizedek óta.
    Az emlegetett nagyobbik kupac is ugyanaz a szar, csak beszáradt és nem büdös annyira.
    A szagosabbja elnyomja , ezért kevésbé feltűnő az anyag azonossága.
    Nem érdemes ilyesmire időt fecsérelni, pláne ha kellemes teára vagyunk berendezkedve.
    A jó ételt,italt,stb élvezni kell, nem sóhajtozni akárhány marha miatt.

  2. Jane Doe szerint:

    Mi, aki nem vagyok, ismerünk néhány távolabbi-és sajnos közelebbi vezetői (vagy vezénylő tábornoki) attitűdöt. Következzen egy kis történelmi-társadalmi ismeretterjesztés:
    – “Aki nincs velünk, az ellenünk van.” (Rákosi)
    – “Aki nincs ellenünk, az velünk van.” (Kádár)
    – Aki nincs velünk, az nincs. – na, ezt éljük most. Hogy kire gondoltam, nem teszem zárójelbe, remélhetőleg zárójelbe teszi más. Jó szorosba.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!

Archívum