Hahó fészbúkosok, mondotta a kedves vezető tegnap, és a nemzeti konzultáció kitöltésére buzdított egyben mutatva azt a csodát, hogy ő maga, mint a nép egyszerű gyermeke, akárha vagyontalan Irma néni is tölti ki az íveket, mert ezek szerint megérkezett hozzá ez is. Nem cseszték el a címzést, épp jó helyre jött, és a kedves vezető reszkető kézzel tépte fel a borítékot, mi van, ki írt és mit neki, de látja ám dermedten, hogy ő írt magának, azaz, a kedves vezető Tatjana és Anyegin egy testben. De ez már messzire vezet, az ilyenek megbillentik a magyari lelket.
Ám halványan emlékezett még, amikor leragasztotta a borítékot, elmormolta, én írok magamnak, és megigazította a főkötőjét, viszont a szuszpenzor meg szorított, ki érti ezt. A jelenséget, amit ím, előállított a kajla történelem, önleszopásként határozza meg a szakirodalom, viszont nem egyedi és nem kivételes. Ellenben korhatáros, így, hogy beleférhessen az ovisok kifestő könyvébe, hívjuk a saját farkába harapó kígyónak, amin már a kis húgyosok is elálmélkodhatnak, mi pedig eltelten dőlünk hátra, hogy sikerült meghatározni azt a trágyát, aminek örvendezhetünk napra nap.
De azért képzeljük el játszásiból, hogy minden igaz. Mert ugyan tudjuk, hogy ez egy nagyon mocskos és nagyon aljas színjáték, ám legyünk a nép egyszerű és elhülyített gyermeke bátran, aki látja, hogy a kedves vezető ott görnyed az ívek fölött, és töri a fejét, hogy mit válaszoljon arra a baromságra, amit ő maga tett fel. Hogy benne van a dilemma erősen, igent mondjon-e arra, hogy a kis gumigatyások kukacát levágják a doktor bácsik, hogy akkor a gumigatyás még közjószág-e, vagy elveszíti erre való jogait, és más, hasonló nívójú kérdések gyötrik az embert.
Mer ez folyik itt az orrunk előtt, ezt bábozza a bávatagoknak a kedves vezető, amiből kitetszik, hogy semmibe sem veszi őket. Egy szarkupacnak tartja a saját szavazóit, mert őszintén azt nem gondolhatja, hogy ezt rajtuk kívül valaki is komolyan veszi és kibírja röhögés vagy hányás nélkül. És ez a delikát, hogy a reakciók választéka ez a kettő, a nap pedig mégis zavartalanul süt, mint akármilyen temetésen, azaz, meg kell a szívnek szakadni. Mégsem teszi, mert emlékszik a tiéd az ország, magadnak építed rákosista szlogenjére, és mi ilyen kis diliházat csináltunk belőle.
De túl nagy a komolyság megint, nincsen velünk most épp a nevetés, amit pedig Kierkegaard mester oly alapvetőnek tart az életben maradáshoz, mint mások a vizet vagy a levegőt. Épp ezért, hogy bele ne dögöljünk a matinéba, vigyük tovább a jelenetet, amit a kedves vezető fölskiccelt nekünk, mikor is folyamatában elképzelve kitalálta a böszme kérdéseket, leírta, elküldte magának, megkapta, kitöltötte, megint elküldte magának, hogy aztán csodálkozva bontsa fel, mit kér a nép egyszerű fia, Orbán Viktor, a nagy hatalmú Orbán Viktortól. Mondom, önleszopás.
Vagy épp perpetuum mobile, ha belegondolunk, hogy önmagát gerjesztve soha nem lesz vége. Ezt a megírás, megkapás, meglepődés, válaszolás kört a végtelenségig lehetne fokozni és folytatni, amihöz viszont momentán semmi kedve az embernek, mert Orbánt nézve az élettől is elmegy. És attól is, hogy ez a kisded játék az életünk, ezt kínálja nekünk a Fidesz nevű bűnbanda tizenegy év kormányzás (erős eufemizmus) után, hogy ezt kínálja azoknak is, akik pedig oly nagyon ragaszkodnak hozzá, ami viszont már tényleg sírni való. Hogy minden tapasztalat szerint mindez elég.
Másfél millió ember ezért rajong. Vagy kettő, ki tudja már ebben a kuplerájban, aminek roskadoznak a falai. Viszont elkapott a hév, elvitt a szívem megint az értetlen csodálkozásba, hogy mindez hogyan történhetik meg, amikor tudjuk, hogy ez szükségszerű, törvényszerű, ez történelmi egyszeregy, mindig ez a vége, és mindig rossz a vége, ha lankad a figyelem, és az a hozzáállás, hogy ezt már úgysem teszi meg. Mindig megteszi, s mint látjuk, mindenre képes. Egy ilyen jelenet, amit ez hordoz, egy csöppet is normális helyen meg nem áll. Minálunk pedig tátott szájjal nézik a népek. Vége van.
Vélemény, hozzászólás?