Simonka Lázárja

Simonka Györgyöt ismerjük. Tele vannak vele a lapok. Ő az, akit sok, sokrengeteg pénz miatt fogtak perbe, ami per lassacskán folydogál, a politikai történések ütemének megfelelően. Ezt az is bizonyítja, hogy a legutóbbi homofób törvény szavazásának idejére Kövér házelnök-pedellus kikérte őt a bíróságtól, hogy meg tudja nyomni a gombot. Nem véltük, hogy Kövér házelnök-pedellus ilyen gondos apukaként működik, ír a bíróságnak, akárha osztályfőnök volna a tekintetes bíróság, miszerint a képviselő fideszes családi esemény miatt nem megy iskolába (bíróságra). Fogalmunk nem volt arról, hogy ezt így lehet, bár a porbafingó magyari bávatag állampolgárnak nagy valószínűséggel nem. A haza minden előtt.

Simonka interjút adott, ami azt sugallja, hogy ő egy ma született báránnyal egylényegű, szegény, mint a templom egere, olcsó inget hord, és még bankkártyája sincsen. Mintha jelentene ez bármit is, de így építgeti az imázsát visszafelé, a nagy hatalmú szinte élet-halál ura kiskirályságtól halad az egészen apró szürke egér felé, de a bűnösök általában látványosan összemennek a lebukás után. Míg viszont előtte meg óriási a pofájuk, de ez már lélektan, vagy kriminológia. Amit Simonka saját bőrét mentendő elmesél, az teljességgel érdektelen, ámde érdekes kitételek találhatók benne Lázár Jánossal kapcsolatban, amiből az szűrődik le elsőként, hogy ezek ketten nem szeretik egymást, ezen túl pedig az elejtett szavakból lelepleződik minden.

Ha én ügyész volnék és nem poltos, akkor Simonka szavait egyrészt beismerő vallomásként, másrészt Lázár elleni feljelentéskét értékelném. Simonka csak beszél, és észre sem veszi, hogy minimális logikai készséggel ez szűrődik ki abból, amit mond, még csak különösebben okosnak sem kell lenni hozzá. Lázár odaszúrt párt-, és eszmetársának, miszerint Simonka Békés megyében kezdte a pályafutását és ott is fejezi be, illetve a bíróságon. Ez, akárhogyan is nézzük, egy felpántlikázott selyemzsinór, viszont nem tudható, hogy a maffia hierarchiájában neki van-e joga ilyet küldeni, de nagy valószínűséggel nem. Ugyanakkor ezzel egy kalap alatt ki is mondta Simonka bűnösségét, ha nem is bizonyította be. Mindenesetre érdekes tényállás.

Simonka viszont erre riposztként azt felelte, ő pedig regényt tudna írni Lázár Jánosról, úgyhogy, ha valakinek csöndben kellene maradnia, az éppen ő. Mármint Lázár. „Miről beszél – tette még hozzá – úgy csinál, mintha a holdról jött volna, és nem vett volna részt azokban a dolgokban, amiket most szid”. Tekintetes ügyészség és bíróság, ezekből fakadóan a magam szerény eszközeivel rámutatnék arra, hogy ez itt a vallomás és feljelentés egyben, csak tessenek Simonkának papírt és ceruzát adni, hogy írhassa azt a regényt, ami minden bizonnyal bestseller lenne vagy lesz. Még továbbá azt is hangsúlyozom, hogy ezek szerint Simonkának tudomása van bizonyos bűncselekményekről, amelyekről állampolgári kötelessége beszámolni.

Csak oda kellene hatni, hogy ezt meg is tegye. Ellenben ami ebben az egész lehangoló történetben számunkra mégis örömteli, az az, hogy látjuk a rezsim végét, mikor is ezek a saját bőrüket mentendő elkezdenek dalolni a másikról. Egy pacsirtakert lesz kies hazánk, csak győzzük hallgatni az énekeket. Ezt is meg lehet közelíteni történelmi távlatból, utalva „a forradalom felfalja saját gyermekeit” tézisre, profánabbul viszont csak arra emlékezni, hogy a patkányok mindig elkezdenek menekülni a süllyedő hajóról. Ismerjük Salamon Bélától a „ha én egyszer kinyitom a számat” effektust, ugyanakkor csöndben, ámde aggódás nélkül rámutatunk, lehet rosszul lenni a rendőrautó hátsó ülésén, és osztrák nyugdíjasok is közlekednek a NER országútjain. Mert az élet ilyen kegyetlen.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum