Ojtakozási vágyak

Tegnap arra ébredtünk, hogy a hatalmasok (katonák, rendőrök, nyunyókák és bizonytalan állagú professzor urak) engedélyt adtak a kismamák ojtására, ami eddig nem volt javallott, vagy tiltva volt egyenesen. Mert egyelőre ember nem tudja, milyen hatással van rájuk, mint ahogyan váratlan tüneteket produkálnak a szerek a legkülönfélébb alanyokon is, de ez nem szignifikáns. Ojtva lenni jobb, mint nem, élni jobb, mint meghalni, viszont, hogy Neriában héderezni örömtelibb, mint egyáltalán nem létezni, az nem bizonyos egyáltalán, mert nem ismerjük sem a Nirvánát, sem a Mennyországot. A Poklot viszont egészen közelről. És most, az ökumenikus istentisztelet után merüljünk el a nagybüdös életbe, mert vannak abban érdekes dolgok.

A kismamákban hogy, hogynem, a bejelentés után magasra csapott az ojtakozási vágy, így a rendszer, amit számukra összegányoltak, meglogisztikáztak mintegy, hogy flottul menjen az ojtásuk, természetszerűleg összeomlott. Hogy a tegnap esti tudósításokat idézzük, „káosz lett a várandós nők beoltásából”, amin csodálkozni nincs mit. Járványügyben a káosz a NER rendje, a NER-t legyőzi minduntalan az anyag természetes állapota, az entrópia, aminek leküzdéséhez hatalmas erőkre van szükség. A gravitáció, a sötét energia, az anyag, sötét anyag egyensúlya és mindenféle más sheldonságok nélkül minden atomjaira hullna, nem bírna összeállni Orbán Viktorrá, s mi, tiszta szellemlétünkben ott állnánk támasz nélkül a kietlen pusztaságban.

Elképzelni is iszonytató, de ugorgyunk, mint Pósalaki bácsi mondaná olvasmányainkból. Hogy a kismamák pöpec ojtakozása kudarcba fulladt, arra az volt a magyarázat, hogy váratlanul sokan kívánták megkapni a szert, amire nem voltak fölkészülve, a rendszer, így fejreállt. Ahogyan az ojtások indulásakor is nem véletlenül toporogtak az utcán hosszú sorokban a népek. Amikor lehetővé vált, hogy megnézzék, hogyan áll a regisztrációjuk, akkor is túlterhelődött a rendszer. 2018-ban is, amikor túl sokan szavaztak az ellenzékre, azt sem bírták a gépek, és csak akkor állottak helyre, mire azt láttuk, hogy Orbán és Semjén a színpadon óbégat a kétharmadot ünnepelve. Hogy a gépekkel mi volt, mi van, az azóta is titok, ahogyan most is, hogy miért nem bírnak soha semmit.

Vannak-e egyáltalán, vagy csupán káprázat az egész, de ez már az ontológia illetve a hit határmezsgyéje, amibe nem érdemes belemenni. Abba azonban igen, hogy az a mókás helyzet állott elő, miközben a kedves vezető permanensen nemzetet delirál, magyarokat mindenütt a földgolyón, hogy a nyüves naprendszer magyarokkal van csurig a Szíriuszról jőve, mint őshaza, nem bír el pár száz kismamával, összerogy és térdre esik mintegy tőlük. Sokan vannak, zavarják az üveggyöngyjátékot. Sok a nyugdíjas is, sok az éhes száj is, egyáltalán, a valóság nem felel meg az álmoknak, az üres duma fönnakad a lét bojtjain. Orbán permanensen bukik meg most már naponta többször, így egy egész sajtóbirodalom és gépezet kell, hogy tehetetlenségét eltakarja.

Viszont ez a végtelenségig nem űzhető. Előbb-utóbb mindenkivel szembejön a valóság, nem kapja meg az ojtását, nem jut neki munka meg lágy kenyér, senki nem veszi föl neki a telefont, és fölteszi a vég kezdetét jelentő kérdést: miért? Ezzel a rácsodálkozással kezdődik minden, amikor észreveszi a talpas jobbágy, hogy sokan van. Annyira sokan, hogy a rendszer nem bír vele, semmit nem tud adni neki, csak szavakat, amúgy pedig haldoklik. Már évek óta végvonaglik, csak ezt örömtáncnak adja el, hogy a talpai lépnek egymásra épp, ezt magyarázza, amihöz szól a nóta a karmeliták erkélyén. Ezek Róma végnapjai, mert másnak nem nevezhető, amikor az ember úgy megy neki a napnak, hogy azt nézi, várja mintegy, hogy na, máma vajon mit csesznek el?

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum