Tegnap arra ébredtünk, hogy a hatalmasok (katonák, rendőrök, nyunyókák és bizonytalan állagú professzor urak) engedélyt adtak a kismamák ojtására, ami eddig nem volt javallott, vagy tiltva volt egyenesen. Mert egyelőre ember nem tudja, milyen hatással van rájuk, mint ahogyan váratlan tüneteket produkálnak a szerek a legkülönfélébb alanyokon is, de ez nem szignifikáns. Ojtva lenni jobb, mint nem, élni jobb, mint meghalni, viszont, hogy Neriában héderezni örömtelibb, mint egyáltalán nem létezni, az nem bizonyos egyáltalán, mert nem ismerjük sem a Nirvánát, sem a Mennyországot. A Poklot viszont egészen közelről. És most, az ökumenikus istentisztelet után merüljünk el a nagybüdös életbe, mert vannak abban érdekes dolgok.
A kismamákban hogy, hogynem, a bejelentés után magasra csapott az ojtakozási vágy, így a rendszer, amit számukra összegányoltak, meglogisztikáztak mintegy, hogy flottul menjen az ojtásuk, természetszerűleg összeomlott. Hogy a tegnap esti tudósításokat idézzük, „káosz lett a várandós nők beoltásából”, amin csodálkozni nincs mit. Járványügyben a káosz a NER rendje, a NER-t legyőzi minduntalan az anyag természetes állapota, az entrópia, aminek leküzdéséhez hatalmas erőkre van szükség. A gravitáció, a sötét energia, az anyag, sötét anyag egyensúlya és mindenféle más sheldonságok nélkül minden atomjaira hullna, nem bírna összeállni Orbán Viktorrá, s mi, tiszta szellemlétünkben ott állnánk támasz nélkül a kietlen pusztaságban.
Elképzelni is iszonytató, de ugorgyunk, mint Pósalaki bácsi mondaná olvasmányainkból. Hogy a kismamák pöpec ojtakozása kudarcba fulladt, arra az volt a magyarázat, hogy váratlanul sokan kívánták megkapni a szert, amire nem voltak fölkészülve, a rendszer, így fejreállt. Ahogyan az ojtások indulásakor is nem véletlenül toporogtak az utcán hosszú sorokban a népek. Amikor lehetővé vált, hogy megnézzék, hogyan áll a regisztrációjuk, akkor is túlterhelődött a rendszer. 2018-ban is, amikor túl sokan szavaztak az ellenzékre, azt sem bírták a gépek, és csak akkor állottak helyre, mire azt láttuk, hogy Orbán és Semjén a színpadon óbégat a kétharmadot ünnepelve. Hogy a gépekkel mi volt, mi van, az azóta is titok, ahogyan most is, hogy miért nem bírnak soha semmit.
Vannak-e egyáltalán, vagy csupán káprázat az egész, de ez már az ontológia illetve a hit határmezsgyéje, amibe nem érdemes belemenni. Abba azonban igen, hogy az a mókás helyzet állott elő, miközben a kedves vezető permanensen nemzetet delirál, magyarokat mindenütt a földgolyón, hogy a nyüves naprendszer magyarokkal van csurig a Szíriuszról jőve, mint őshaza, nem bír el pár száz kismamával, összerogy és térdre esik mintegy tőlük. Sokan vannak, zavarják az üveggyöngyjátékot. Sok a nyugdíjas is, sok az éhes száj is, egyáltalán, a valóság nem felel meg az álmoknak, az üres duma fönnakad a lét bojtjain. Orbán permanensen bukik meg most már naponta többször, így egy egész sajtóbirodalom és gépezet kell, hogy tehetetlenségét eltakarja.
Viszont ez a végtelenségig nem űzhető. Előbb-utóbb mindenkivel szembejön a valóság, nem kapja meg az ojtását, nem jut neki munka meg lágy kenyér, senki nem veszi föl neki a telefont, és fölteszi a vég kezdetét jelentő kérdést: miért? Ezzel a rácsodálkozással kezdődik minden, amikor észreveszi a talpas jobbágy, hogy sokan van. Annyira sokan, hogy a rendszer nem bír vele, semmit nem tud adni neki, csak szavakat, amúgy pedig haldoklik. Már évek óta végvonaglik, csak ezt örömtáncnak adja el, hogy a talpai lépnek egymásra épp, ezt magyarázza, amihöz szól a nóta a karmeliták erkélyén. Ezek Róma végnapjai, mert másnak nem nevezhető, amikor az ember úgy megy neki a napnak, hogy azt nézi, várja mintegy, hogy na, máma vajon mit csesznek el?
Vélemény, hozzászólás?