A hét végén vadásztak fatornyos városom partjain. Nagy hangon meghirdették a népeknek, ne járkáljanak, ne menjenek a határba, mert lőnek a pörge kalapos puskás emberek, és még eltalálja őket valami kósza golyó, a fejükre pottyan a mázsás, szörnyű mennybolt vagy épp egy tengeralattjáró. A városi népek egyáltalán maradjanak a flaszteron, az ismert térköveken, foglalkozzanak a girhes városi galambokkal, vakarásszák a betonra száradt guanót, és legyen olajszaguk. Vagy gépzsír. Az erdő veszélyes, az erdő misztikus, csurig van piroskákkal, farkasokkal, nagymamákkal, huhognak benne a rézfaszú baglyok, surrannak a ludvércek. Az erdő a semjéneké, kádároké és más efféle elvtársaké meg uraságoké.
Szombaton durrogtattak a vadászképű emberek, így vasárnap már engedve volt elhagyni a főteret. Kimerészkedni várostáblán túl, belegyalogolni egyenest a horizontba, ködökbe, vagy hajkurászni a csalfa napot, amelyik épp a lankák mögé bújik, azt mondja szemére tett kézzel, akárha nagymama, hogy buncili, kuccs, és miközben tűnik el ez a nap, még bánatosan énekel is visszatértét jövendölve, hogy aszondja, mit hoz neked a búvár, ha fölbukik a habból, kezébe’ szomorú sár, ezt hozza néked abból. Mert ilyen olvasott ez a mi napunk és mókás kedvű. Megy az ember, bandukol a határban, s mint aztán képek tanúsítják bejárva a sajtót, belebotlik tizenhárom rókába, akik ott fekszenek véresen és kiterítve egymás hegyén hátán.
Lágerek népe, szentendrei halottgyűjtő, róka holokauszt, ezt hagyták a határban a pörge kalapos puskás emberek, halomra lőtt rókákkal, hogy a kis herceg sírva pucolja eztán a vulkánjait, és a széles Semjén mosolyog. Két hete volt jótékonysági vadászat is, ahol le kellett tenni a pénzt, melegséggel tölteni el a pörge kalapos szíveket, hogy adni jó, majd fácánra menni, lőni a szeme közé a házi kisüsti behörbölése után, puskaporszag, kutyaugatás, vértől iszamos mező és ugar. A dakota istenek az ilyet nem szeretik, de dakota istenek már nincsenek is, ilyen városi izgága jézusok vannak, ájtatosan böfögnek a litánia alatt, belerúgnak a koldusba és halomra lövik a rókákat úgy, hogy még csak el sem földelik őket. Ott mállanak szét testükben a város peremén.
Ezek nem tisztelik a halált. Következésképp az életet sem, de most is, mint amikor a jótékonysági vadászaton élcelődtem búsongva, majd megkapom, hogy mit értek én a vadgazdálkodáshoz. És tényleg semmit sem, és nem is akarok. A vadgazdálkodás urbanizálja az erdőt, vágóhidat csinál a napsütötte tisztásokból, a vadgazdálkodás megtanít szenvtelenül ölni, semjéneket nevel, s mint kitetszik, halomra lövi a rókákat a város peremén. Minden út Buddhához vezet és annak belátásához, hogy a róka, minden róka az első egysejtű élettől kezdve a rokonunk, nem véletlenül találja meg a közös hangot az ő rókájával tehát a kis herceg. Viszont az ártatlanságunk már rég elveszett, a gyilkolás szajhái lettünk, világunk vértől vöröslő kupleráj.
Itt fekszünk kiterítve, gondolhatták volna a rókák, ha nem feküdtek volna ott kiterítve haláltól üveges szemekkel annak bizonyságául, hogy az ember menthetetlen, mert istennek képzeli magát jogot formálva arra, hogy mások életéről és haláláról is döntsön. A kedves vezetők, mindenféle orbánok, trógerek ilyen pörge kalapos embervadászok, döntenek életről és halálról, szaporulatról, embertenyésztést folytatnak, embergazdálkodást gyomrukban és agyukban házi főzésű kisüstivel. Sorsunk a rókák sorsa, van, akinek adatik egy kis herceg, másnak csak gonosz mostoha, részeg piroskák az erdőben, ilyenek. Városom csalfa népe tegnap egy emberként ordított a barbárságtól pusztult rókák sorsa fölött, és nem jött rá, hogy magát siratja.
Vélemény, hozzászólás?