Egy óvodás naplója 16. – Emlékező mű

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy máma ünneplősbe jöjjünk, mer eljön hozzánk a képviselő bácsi meg a papbácsi, azér mer az udvaron fölavatjuk az emlékező művet, hogy nemzeti meg össze meg tartozás. Télleg, nem is tudtam, hogy emlékező mű lesz a homokozó melett, amit a Béla bácsi épittett már hetek óta, ilyen kövekből rakosgatott valami tornyot, itta a sört és izzadott. Meg szidta az emlékező művet, hogy mennyen az anyukájába, aki kitaláta. A Pityu meg is kérdeszte, hogyan menjen az anyukájába, aki kitaláta, de a Béla bácsi nem is felelt neki. A dadus aszonta, süket.

Ez az emlékező mű, mondom, ilyen kőtorony, meg a tetején egy rud, amin majd a zászló lessz, meg az oldalán egy tábla, hogy csók a Magyarország, meg menyország. Az Ibojnéni taláta ki hogy ez legyen rajta. Sokat dógozott rajta a Béla bácsi, aki a közös munkás itt, söpörni szokott, sarabóni, most meg épitti a tornyot. Aszonta a dadus, hogy tanár vót meg költő vagy filozófiás, most meg süket és sört iszva söpröget. Nemis öreg annyira, monta a dadus, csak megverte őtet a sors. Hol verte meg, kérdeszte a Pityu, de erre a dadus csak egy nagy kört tett a kezéve, hogy mindenhol, és mintha esírta vóna magát, de ez nem biztos.

Máma reggel az anyu odaatta a fehér inget meg a kantáros sötét nadrágomat, ami rövid. Jé, monta az anyu, mennyit nőtté a nyáron, majd venni kell új ünnepélyes nadrágot, de máma még jó lesz ezeknek. Kérdeztem, hogy kik az ezek, de az anyu is csak úgy körözött a kezével, mint a dadus, amikor mutatta, hogyan verte meg a Béla bácsit a sors. Csinossan mentem el az oviba, az emlékező mű készen volt a rudjáva meg a tábláva rajta, a csóka Magyarországgal, meg, hogy Timpanon, meg, hogy nem. Nem, soha. Ott vigyorgott már a képviselő bácsi, a papbácsi meg egy fényképező ember is.

Sürögött meg forogott, az Ibojnéninek láccott mind az összes foga a boldogságtól, rendezgetett minket sorba, a Kisböske meg megin kezdett pityeregni, hogy éhes, hogyő nem is reggelizett. Énekeltünk azér éhessen, és a képviselő bácsi beszélt, hogy Kálmán medence, nem, meg zet, Timpanon és haza. Úgy beszét, hogy fönnakatt a szeme, ordittott, a fényképező ember meg fényképezett. A papbácsi áldást osztott meg sprickolta a szenteltvizet, imátkosztunk, asztán Béla bácsi fölhúzta a zászlót. Sötét nadrágba vót, de szőrössen, és valamit motyogott a húha anyájukról, de csak a foga között. És végül lobogott a zászló a kőoszlopon a tábla fölött, hogy csóka Magyarország, Timpanon.

Monta még a képviselő bácsi a migráncsokat is, hogy azok is sorakozva jönnek, meg szentistvánt is, hogy nem értettem, a szentistván-e a migráncs, vagy mi van, mer Szüz Mária is volt meg család, nemzet, gyarmat és nem leszünk. Nem értettem az egészet, a Pityu se, de annyira, hogy nem is rosszalkodott, hanem tátva volt a szája neki egésszen. A Kisböske meg ordittott persze, én is ordittottam volna szivessen, de az anyu aszt monta, legyek jó. Jó voltam. Csak Béla bácsi nézett nagyon furcsán, pedig, ha süket, nem is halhatta a migráncsokat, se a szentistvánt. De néha megrándult a szája neki.

Mindeggy, elmúlt ez is, de még nem mehettünk, pedig éhessek voltunk. A képviselő bácsi, a papbácsi meg az Ibojnéni fényképeszkettek, átak ott az oszlop mellett, a fényképező bácsi monta nekik, hogy ide meg oda, fogják ezt meg nézzenek erre meg arra. Körbefényépeszték az egész oszlopot, Béla bácsi meg közbe rakotta a szerszámait, szórta bele a talicskába, hogy döngött, kopogott, és tóni keszte a talicskát, ami úgy nyikorgott, hogy elröpültek a galambok is. A dadus kézen fogta a Kisböskét, hogy egy szelet kenyérrel állittsa el az ordittást, a fényképező villogott, és Béla bácsi is már a sarkon nyikorgott, és én is gondótam, hogy na, vára dömperemmegyek.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum