Nyáladzás

Varga Miklós biztosan nagyon szomorú volt szombaton, mert nem énekelhette el a Nélküledet Dunaszerdahelyen. A szebb napokat megélt Nemzeti Sport sírdogált emiatt, az, amelyiken az Alapjogokért hirdette világháborús szuronyokkal, hogy naggyá teszi a Kárpát-medencét, mintha valami lufi volna az, hogy lehessen vele gömböt fújni. Varga Miklós a DAC futballmérkőzésén volt hivatott óbégatni, de közbeszólt a vírus, ezért csupán „virtuálisan lehetett hallani az Emerton-díjas énekest” – hüppögött a Nemzeti Sport.

Ez a lap egy ideje úgy tudósít Dunaszerdahelyről, Csíkszeredáról, Eszékről és más idegenbe szakadt vérű városokban zajló sporteseményekről, mintha csak Lajosmizséről tenné. Az ottani csapatok mi vagyunk, akárha a Fradi vagy a Vasas. A Nemzeti Sport már rég visszafoglalta Erdélyt, főleg, mióta Szöllősi György, Orbán csicskája főszerkeszti. Kár érte, valamikor jó sportújság volt, ma azonban már csak pártlap, és ugyanúgy folyik belőle a takony, mintha Magyar Nemzet vagy Origo volna. Ez utóbbi is nyáladzott tegnap.

„Nyolcvan éve tért vissza Észak-Erdély az anyaországhoz” címmel tett közzé dolgozatot, megemlékezve arról a második bécsi döntésről, amellyel kies hazánk visszavonhatatlanul náci csatlóssá vált. Ilyet is lehet, mért ne lehetne, de mielőtt teljesen elalélnánk, ízlelgessük azt a nyelvezetet, azt a mentalitást, azt a világlátást, amit az Origo használ, és rögtön megértjük Vidnyánszkyt is a bocskaijában, érezzük mindeközben a tömjén illatát naftalinnal elegyest, előttünk áll az a világ, amibe Ady is belehalt, és bele fogunk mi is.

„Nyolcvan éve, 1940. szeptember 11-én délelőtt zászlódíszbe öltözött Erdély fővárosa, Kolozsvár. Az utcákat, sőt, a város határát is ellepte az ünneplő tömeg, megkondultak a harangok, és virágeső záporozott az erdélyi induló ritmusára díszmenetben bevonuló honvédalakulatok katonáinak fejére. A főtéren felállított karzaton személyesen Magyarország kormányzója, Horthy Miklós fogadta a bevonuló csapatok díszszemléjét, akinek az ünnepi köszöntőbeszéd közben elcsuklott a hangja a meghatottságtól.” – így kezdi az Origo a XXI. században.

Hogy ennek milyen ára volt, a II. Magyar Hadsereg kétszázezre a Nemzeti Sport-féle szuronyosokkal, a négyszázezer holokauszt áldozat, meg a többi nyalánkság a csatlósság miatt, az nem derül ki, midőn virágeső záporozik a díszmenetben bevonuló honvédalakulatok fejére. Tudjuk, hogy ma a gödrünkből kinézve és a Nélküledet óbégatva kellene fájni Trianonnak, de mielőtt elsírnánk magunkat, nem árt megjegyezni, hogy az sem történt volna meg az akkori elit nélkül, amely ugyanolyan volt, mint ezek a maiak. Általában mindig az elit volt az, amely az ország vesztét okozta.

Most sincs ez másként, ez a köldöknézés, amit most megmutattam, ez a takonyízű bokacsattogtatás ugyanaz, és ez sem vezet sehová. Voltaképp egyébként mindez magyarázat a kultúrkampfra is, illetve ez az egyetlen magyarázat rá. Ahol megkondulnak a harangok és virágeső záporozik a honvédalakulatok fejére, ott nehezen értelmezhető Kassák, de a relativitáselmélet is, az ilyenben tényleg idegen test az SZFE. A huszadik század elején a hirtelen kitáguló világ okozta a minden egész eltörött érzését, amit valahogyan fel kellett dolgozni, választ kellett találni rá.

Akkoriban Isten valóban meghalt, és ott állt az ember az idegenségben, amiben aztán úgy ahogy megtalálta a helyét. A magyar elitek nem kerestek választ, hanem elvonultak a tanyára murizni, és az ezer éves országban megszerzett ezer éves jogaikra hivatkozva döntötték romlásba az országot. És még mindig itt tartanak. Orbán kormányzása – vagy annak az imitálása – is azt példázza, hogy semmilyen válaszuk nincs a korra, amelyben élnek, csak az Isten, haza, család szajkózása, ami miatt Torgyán doktort is kiröhögték már, Isten bocsássa meg hatalmas bűneit.

Orbán annyiban ártalmasabb nála, hogy e mellé egyre inkább militánsabb, holott jó tudja, hogy a pár tankjával, a három repülőjével kitörölheti az arschát. De jó arról álmodoznia, hogy ő is ott állhatna Kolozsváron a virágesőben, miközben Semjén bevonul a lován, sőt arról is, hogy valami vezérféle lesz az Alapjogokért Központ által naggyá tett Kárpát-medencében, miközben Varga Miklós énekli a Nélküledet. És mindeközben láttuk őt tegnap az M1-en, ahol azt kellett volna előadnia, mit fog csinálni a vészben. Kiderült, semmit, mert a lufiskodáson kívül fingja sincs a világról. Ezt dobta nekünk a gép.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum