Tegnap hosszú órákon át hallgattam Cseh Tamást. Nem hűtlenségből hagytam oda őt a mostani években, és nem is a feledés volt az oka annak, hogy nem engedtem közel, hanem az élet, amit olykor sorsnak is lehet nevezni. Kutyafuttában nem lehet őt hallgatni, mert, ha belékezd az ember, akkor elmerül valami óceánba, ami nem a múlt, hanem az érzések végtelen vize. Habzó nyálú olykor József Attila módján, egyszerre van benne a reménytelen utca vége a piaccal, a bölcsőde és a halál, a csillagok és a göncölök tehát, aminek az elviseléséhez kell bizonyos ismeretlen erő. Mert előjönnek belőle mindenféle lányok és az anyánk hangja, katonás indulók és végtelen szomorúságok.
Az ember viszont féltőn őrizgeti a szomorúságát, mert az az élete. Van ebben valami titok, és a hangja is ott van még mindig, ahogyan savanyú bort kér, és ez már maga a dal. Az abban tükröződő kávéskanál-csörgés, a felespohár koppanása, habzó sörök meg mindenféle elvtársak rosszul szabott öltönye és elvetélt szabott gondolatai a cigifüstben. Ők itt vannak most is. Csak illatosabban és harsányabban, határozottabban és legfőképp módfelett aljasul. Az ember, amikor Cseh Tamást hallgat, akkor a sírással játszik, vele néz farkasszemet, nyeli vissza a taknyos életét a gyomrába, és nem tudja, miért: hogy Fjodor Mihalovics, Vizi a poharával vagy Lee van Cleef, én azt nem tudom egyáltalán.
Külön létforma ez, összekeverednek az igeidők és módok, így valami új minőség alakul, és ez az emlékező mód. Mint iskolákban soha nem tanított különös nyelvi és létbeli állapot, aminek párás a szeme. Az emlékező módban nem létezik a többi, a kijelentő, feltételes vagy felszólító, de legfőképpen nincs benne idő. Sem múlt, sem jelen, sem jövő, hanem mind az összes egyszerre, ami voltaképp a megvilágosodás pillanata szentté vagy istenné válás nélkül. Emlékező módú az élet, egyszerre pereg le előre és hátra, a szívünkben tátongó féreglyukon mászkálunk ide-oda, ki, be, benned a létra, alattad a föl, feletted az ég, és te vagy a toldás maga, színes tintákról álmodva.
Mint kitűnik ebből, az emlékező mód nem nyelvi alak tehát, hanem létállapot, az aeterno modo, az örökkévalóság módja, amikor koraőszi napon kanálcsörgés hallatszik vasárnap délben a felhők fölött lebegő hanggal, hogy kihűl a leves. És a de profundis meg a dobszó, hogy 498-as Petőfi Sándor Úttörő Csapat vigyázz, fogadás jobbról, zászlónak tisztelegj. Lampedusa litániája meg vérszag a csónak kotyogásában. Az emlékező módban harcolni nem lehet és viszont, aki harcol, nem kerülhet emlékező módba. Neki csak múltja van, ami nem egyéb, mint félárbócon lévő országzászló, kappanhangú ünnepi beszéd és kokárda. Trottyos gatya.
Meg hajszolt jövője van reszkető jelennel függöny mögé bújva. Az emlékező mód a Füst Milán-i nagyvonalúság, az unom én ezt az egészet, unlak én benneteket, de nagyon megbocsátó és elveszejtő gesztusa. Az elengedés, ahogyan nagyanyánk paskolja a koporsót útjára bocsátva az öregjét, hogy te vagy aptya, jóvan aptya. Amiben benne van az első, száz évvel azelőtti tétovázó csók a szénakazalban, a hat gyerek és a soha be nem következő viszontlátás tudata. Mert akkor tudja, hogy Isten, ha van, csak ámít az ilyesmivel, mikor szétfeslik csillagporból összeállt teste, mit összerágtak a molyok. Kitetszik, mily üres dolog a lét türelme.
Innen van az, hogy semmi sincs, illetve az a minden, hogy volt egy-két este. Talán. Meg a micsoda utak. Ilyenek. A föltámadás szomorúsága, hogy elefánt volt az ember, jámbor és szegény. Most hajnalban a piacon a lángosos már izzítja az olajat, lisztezi a tejfölt a részeg éjszakából hozzá enyhületért betérő piszkos gatyás bamba társaknak, akiknek ismerem a vérben úszó üres szemét. Máma meccs lesz, tegnap is az volt, így zajlik az élet a stadionban az örökös jelenben kedves Irén. Fél éves koromban a legendárium szerint kint felejtettek a babakocsiban éjszakára, annyira csöndes kölök voltam. Azóta nézem onnan a csillagokat, és gondolkodom ezen az egészen.
Vélemény, hozzászólás?