Störr kapitány apukája minden bizonnyal fölöttébb bölcs ember volt, mert a kapitány, aki a féltékenységtől zölden nyüszít amúgy, megemlékezik róla feljegyzéseiben olyan filozófiát adva az ember kezébe, amitől elhervadnak a csillagok. „Unom én ezt az egészet, unlak én benneteket, de nagyon. – mondta, és csendesen elhunyt.” Emlékszik vissza a kapitány az öregre, aki egyszersmind szülőatyja, tehát Füst Milán, és ebből fakadóan magam is vagyok. Nem rajongásképpen, hanem ontológiailag, főleg a mai vérzivatarban. Így ezért van az, hogy július 17-én, ami dátum a mester születése napja, megemlékezzek róla, s nemcsak azért, mert más úgysem teszi, hanem a szellemi, erkölcsi bölcsőnek kijáró tisztelettel.
Mert aki olyanokat bír papírra vetni, hogy „A földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény”, az az ember nekem a teremtőm, és emlékezni rá ma azért is fogok, mert a kor, amelyben élünk, épp most munkálkodik azon, hogy kitörölje a köztudatból, mindenféle csámpás és tehetségtelen alakokat ültetve a helyére, akiknek érdemük egy, hogy Isten kalapján ücsörögve fosták a pátoszos, nemzeti szövegeket. Hogy ez máma elég, az olyan nagy baj legalább, mint hogy Füst Milán – mert róla van szó természetesen – naplója elveszett az ostrom alatt, viszont ami jó volt mégis, mert lehet, e hiány nélkül nem született volna meg a Hábi-Szádi. Ami az egyik bibliám nekem, hogy megértsem ezt a fura világot, vagy, ha azt nem tudom, legalább gyakorta gondolkodjak felőle.
„Azt feleled nékem: – Ez nincsen egészen úgy. Semmi sincsen egészen úgy, felelem én. Vagyis minden, amit mondani tudok, esetleg tizenöt szempontból érvényes, a tizenhatodikból nem. S lehet, hogy néked éppen ez a tizenhatodik szempont tetszik legfontosabbnak. Akkor hát megbuktam nálad.” – Így kezdődik minden bölcsességek forrása, az én alapművem, az „Ez mind én voltam egykor – Hábi-Szádi kűzdelmeinek könyve”, a tiszta forrás, amely az elveszett napló rekonstrukciója emlékezetből, egyben sajátos regénnyé emelve. Ez a világot olyan sokfajta szemszögből, annyi kétséggel oly sok bizakodással, reménnyel és reménytelenséggel vizsgálja, hogy a szerzője értelemszerűen került ki a NAT-ból, habár ez tragédia.
És nem Füst Milánnak az, mert ő majd, amikor a világ egy újabbat fordul, megint elfoglalja a helyét a Parnasszuson, míg ma csak zsidócska írócska a Nyugatocska lapocskából, ahogyan az ilyen origók szellemi ormairól sugallják nekünk az analfabéták. És máris eljutottunk Kosztolányi alaptételéhez, az írástudatlanok árulásához, ahogyan ma is, győz a butaság és a gonoszság. S ahogyan Füst Milán felől gondolkodunk, az jut eszünkbe, vajon mért van ez így rendszerint, kiváltképp a Kárpátok alatt, amire a választ valami sajátos néplélekben – amelyet a elűzött Kertész nevezett alattvalóinak – vélhetjük felfedezni. De ezen még gondolkodni-merengeni kell rengeteget, mint ahogyan mindenen is. Hogy újra a mesterhez forduljunk, tán ezért:
„Ezenfelűl: a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs. És akkor is, ha gondolataik a végtelenbe vagy a semmibe vezetnek. Tehát praktikus hasznuk nagyon gyakran semmi. Az itt következő megállapítások nagyrésze is olyan, hogy nem derűl ki belőlük példáúl ilyesmi: hogy kell-e szalonnát enni délután, vagy hogy miképp kell köszönni egy miniszternek. És mégis: valami lelki haszon csak adódik belőlük, abban reménykedem. Példáúl az, hogy miképp szemléled és ítéled meg ezentúl e világ forgatagát. Feltéve, hogy jól odafigyelsz.” – mondja a mágus, mint ahogyan régebben már többször is mutattam tőle.
Viszont, hölgyeim és uraim, drága barátaim, itt a bizonyság arra megint, miért vált ő – oly sokak mellett – nem komilfóvá fura és alávaló korunkban. S így, hogy a születése napja van, álljunk meg egy percre előtte, s nem azért, mert nekem ez a heppem – dehogynem –, hanem leginkább a nagysága miatt, amit most rántanának a sárba az áruló írástudatlanok. Ezért emlékezzünk rá a saját soraival, ami így abszurd, de a világunk is épp eléggé az: „S aztán hát elment persze, – csend lett végül is e vidéken. De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik, még nagyobb figyelem…S a feje körül tompa derengés.” – Füst Milán, született 1888. július 17-én, nagyon régen, így éppen most.
Vélemény, hozzászólás?