Jumurdzsákország

„Nem önök lőtték ki az emberek szemét? Nem arról van szó, hogy kedden van az évfordulója annak a beszédnek, aminek nyilvánosságra kerülése kiváltotta az emberek elégedetlenségét, amit önök nem párbeszéddel, hanem kardlapozással és szemkilövetéssel próbáltak orvosolni?” – Ezt Orbán miniszterügynök válaszolta Varju képviselő kérdésére az ország házában. Varju képviselő a jelen, a járvány dolgai felől érdeklődött, erre kapta a képébe bele ezt.

Ez a válasz jellegében a „Boldog karácsonyt” orbáni kinyilatkoztatásra hasonlít, amit viszont hordoz, az valami elképesztően aljas. Egy ecsetvonással gyilkosozza le a komplett ellenzéket, amiből látszik, mire számíthatunk, illetve az ellenzék mire számíthat 2022-ig. A kampány elkezdődött, illetve voltaképp soha nem is ért véget. Az új tematikára utal Orbán miniszterügynök manapság legjobb tanítványa, Varga igazságügyes kijelentése is, amiben önmagát mint kormány emelte a nemzet megmentőjévé a rendkívüli jogrenddel.

Ez volt az egyedüli oka annak, hogy a járvány nem szabadult el Varga igazságügyes szerint, amit viszont az ellenzék nem szavazott meg, következésképp nemzetgyilkos. És máris megkaptuk az ívet, amely tegnap a szemkilövéstől a kór terjesztéséig húzódott. De tudjuk, miniszterügynök elvtárs és bájos csapata nem rest távolabbi időkig is visszanyúlni az ellenzék gyalázásában. Ebben a baloldal a nemzetre tör mindig, szünet nélküli kitartó buzgalommal.

A vonal a Gyurcsány, Kádár, Károlyi, Kun Béla rokonság, de előbb-utóbb eljutunk Dózsa Györgyig is, és még távolabbra a múltban, a kipcsak őshazában kétezer éve felforgató kommunistákig. Miniszterügynök elvtársnak mindig annyi mondanivalója van a múltról, hogy ki mindenki hibás mi mindenben, és a jövőről, hogy milyen meseszép utópia vár ránk, csak épp a mostról, hogy most mi van, arról nem beszél soha. Ellenben szívesen emlegeti a tíz-húsz év múlva eljövő Kánaánt, hacsak függöny mögé nem bújik.

De most, hogy valami isteni kegyelem – és nem Ceci néni – jóvoltából úgy tűnik, a kórság nem viszi el a komplett magyarságot, kinyílt a nemzetvezető csipája nagyon. Bár ez csak a hazai vizekre vonatkozik, mert Brüsszelbe nem fáradt el őkegyelmessége. Ott nem lehetett volna szemkilövetőztetni, boldogkarácsonyozni. Egyáltalán, Brüsszel nem vevő a dakota bölcsességekre, a kolbásztöltésre, gumicsizmára, noch dazu a kovászos uborkára sem.

Ezzel a mentalitással és habitussal kizárólag a Felcsút-Bicske tengelyen lehet boldogulni, de, mint kitetszik, ott nagyon. De, ha már miniszterügynök elvtárs fölemlegette a szemkilövetést, mint nemzetszerető zsinórmértéket, mindebből olybá tűnik, hogy valami fordított etika szerint az ő szemében a hősök a kockaköveket feltépő, televíziót kifosztó, autókat felgyújtó, rendőrök sípcsontját eltörő, a várost széthugyozó csőcselék, akik egy szinten vannak már az 56-osokkal.

Ebből a kifacsart etikából következik, hogy a kilőtt szemű jumurdzsákok a hősök, a várost védő rendőrök a gonosztevők. Ha szegény Gárdonyi ezt látná, meghasonlana, az életben meg nem írná az Egri csillagokat, egyáltalán nem írna semmit, hanem Wass Albertre hagyná a dolgokat, hogy megfelelő legyen a fiúknak. A dolgok azonban nem ilyen mókásak, mint ahogyan ebből tűnik, hanem arról van szó, hogy a múlt újraírása történik, sőt, totális meghamisítása.

Amire miniszterügynök elvtárs Varju képviselőnek válaszában utalt, miszerint „Nem önök lőtték ki az emberek szemét?” tizennégy éve volt, az akkori óvodások most lépnek választókorba, és tudatukban ott áll egymással szemben a szemkilövető, keresztény gyermekeket früstökölő, a jómunkásembereket a járvány karjaiba taszító Varju és tettestársai Karácsonytól indulva és vele bezárólag, s velük szemben a szent életű Orbán Viktor, ki népének él, érette, s általa.

Viszont, hogy ma mi történne, ha a forradalmárok fölgyújtanák a várost, elfoglalnák a televíziót és más ilyen cukiságok, azt senki nem tudja. Ki, kire és mivel lövetne, azt sem. Csak annyit látunk, hogy dudálásért, százezrekre büntetnek, facebookozásért bevisznek, sőt, hogy amikor épp Varju László behatolt a televízióba, ott őt ezért földre teperték és vonszolgatták, mégis ő a bűnös, sőt, most már emberek szemét lődözi ki. Ezt így egy kupacba összehozni azért már pofa kell, s miniszterügynök elvtársnak az van, mint tudvalévő.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum