A bolt, ahol élünk

Boldog volt rendőrségünk tegnap nagyon. A saját honlapján képes tudósításban számolt be a sikeréről, ami az, hogy egy budiban megtalálta a lopott holmikat, egy leharcolt lapotopot és egy pár rongyos sportcipőt. Ezeket pedig dobpergés közben szolgáltatták vissza a meghatott tulajdonosnak. Hogy a tolvajjal mi lett, nem tudható, ahogyan az sem, milyen megfontolásból tartotta a megszerzett értékeket egy budiban, és mit akart kezdeni a pár rongyos cipővel. Hogy ki mit lop, determinált, hogy ki lop, az azonban választás kérdése.

Sheldontól tudjuk az ontológia alapjait, miszerint szükséges táplálék bevitele a szervezetbe, oxigén ezek feldolgozásához, és a salakanyag ürítése. Minden más választható. Habár determinisztikus világban élünk, az embernek van szabad akarata – tette még hozzá, s ezen a ponton merenghetünk el azon, mennyire kényszerűség a lopás, és mennyiben választott időtöltés. S amíg az egészséges erkölccsel rendelkező organizmus a kakaóscsiga elcsenését bocsánatosnak, adott helyzetben szükségszerűnek értelmezi, egymillió vagy sok milliárd forintokét viszont elítéli.

Aztán ott vannak a tótágast álló világok, mint Neria is, ahol minden épp fordítva van, az éhezés miatt tolvajlót lecsukják, a várat bitorlót istenítik. Amióta léteznek szentek és forradalmárok, ez ellen lázonganak, viszont a szentekből vértanúk, a forradalmárokból kivégzettek vagy rabok lesznek. A világ rosszul van kitalálva, rég megérett a pusztulásra, és sokan azt sem tudják, mit keresnek benne. A hitnek, vallásnak, egyháznak is azt kellene elmagyarázni, mivégre vagyunk a világon, s mivel erre képtelen bazári mutatványos lesz csupán.

És most, hogy így tisztába tettük a teremtést, a létezés feltételeit és értelmetlenségét, tényleg keressük meg arra a választ, miért lop valaki koszos dorkót, de még inkább, hogy a rendőség miért csinál hülyét magából. Úgy, hogy ennek visszaszolgáltatásából képes hírt csinál, amint az ütött-kopott laptopon ott hever a lábszagú készség. Tudjuk, hogy szolgálat van meg védelem, de ez ilyen dedós brigádnapló, és csak hosszas tűnődés után voltam képes rájönni arra, miért zakatol ez a fejemben már huszonnégy hosszú órája, hogy mi zavar benne.

Olybá tűnik, hogy a hülyének nézés leginkább. Olyan hatalom szolgái a rend őrei, amely hatalom páros lábbal tapod minden fellelhető isteni és emberi törvényen, így az a rendőr, amelyik most a büdös cipő megtalálásával mutatja értünk valóságát, ugyanazzal a kézzel büntet hétszázötvenezerre dudálásért. És voltaképp választ is kapunk arra a kérdésre, amin tegnap kezdtem el merengeni, hogy ma mi történnék egy 2006-hoz hasonlatos helyzetben. Ugyanaz, illetve rosszabb, és azért égett belém a leharcolt lapotopon nyugvó szagos cipő, mert az maga volt magyar hazánk.

Kicsi is, büdös is, és már nem is a miénk. És fáradt vagyok hozzá. Magamhoz is fáradt vagyok. A boltban két napja lop meg a pénztáros. Legalább egy ötszázassal ver át, számlát nem ad, és gyors fejszámolással kideríthető, hogy becsap. Nincs kedvem cirkuszolni vele, ma reggel elmentem egy másik üzletbe tehát. Ami egy zavar ebben a történetben, hogy azt hiszi, hülye vagyok. Nem, csak egészségtelenül nagyvonalú, egy sztoával átitatott Buddha. Az ilyenek nem szokták semmire sem vinni, és ezt igazolhatom is, midőn végignézek magamon.

Ez a boltos azonban volt annyira jó hozzám, hogy általa megértsem a világot. Az pedig olyan most, hogy itt ez a járvány még, és maszkban kell közlekedni az üzletben, mert, ha nem, leordítják az ember fejét vagy rendőrt hívnak rá, s mindeközben ugyanők arcátlanul meg is lopnak. Hát nem délibábos Hortobágy az ember élete? Dehogynem. Ellopják a fél világot körüle, ugyanők imaszóval kioktatnak erkölcsökről, s hogy lássuk a törődést, visszahozzák a budiból a büdös dorkót. Mindenki megkapja, ami neki jár, és mindenki annyit ér, amennyije van. Igazából senki sem semmit.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum