Utolsó felvonás

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma – haveroknak csak Emmi – háromszázmilliót ad a nemzeti Magyar Teátrumi Társulatnak, hogy fölvásárolhassa a Karinthy Színházat. Amikor először olvastam a hírt, hogy a teátrumosok háromszáz milláért megveszik a Karinthyt, az első kérdés az volt bennem, hogy ezeknek honnan az anyám valagából van ennyi pénzük. Hát innen, nem a tagdíjakból ezek szerint. Mert a nem nemzeti Magyar Színházi Társaságnak például ennyije nincsen, és nem is kap az Emmitől. Nekem sincsen és én sem kapok, pedig ilyen feltételekkel én is megvehetném a Karinthyt, sőt, bárki megvehetné, ha a vágyait az állam közpénzből kielégítené.

Sok aljas dolog van a világon, de ez a módszer mégis a kiemelt mocskosságok közt kap helyet, hogy miszerint a proletár pénzét odaadjuk a cimboráknak, hogy ilyképp ingyen juthassanak tulajdonhoz, és abban a tulajdonban aztán majd a proletár pénzén az ő ideológiai átnevelése zajlik majd. Mert a vétel oka ez. Hiába mondja az Emmi, hogy a színház átvételével az intézmény biztos fennmaradási körülményeit teremti meg, hogy tovább vigye a megteremtett művészi értékeket, hazudik a lelkem. Mért ne hazudna, ez a létformája. Mert ugyanis nekem, az egyszerű parasztgyereknek az jut elsőként az eszembe, mi történt volna, ha egyenesen a színház kapja a pénzt, ha inog. Így is lehetett volna menteni.

De nem, s mindebből az is következik, itt nem a színház megmentése, hanem megszerzése volt a kitűzött cél, ami – lássuk be – nem egészen ugyanaz. Ez a metódus, hogy kivéreztetjük a delikvenst, legyen az színház, újság vagy varroda, s amikor az utolsókat rúgja, fingért-húgyért fölvásároljuk, bevett gyakorlat a NER-ben. Pártunk és kormányunk most is létrehozott egy nagyon sok milliárdos alapot, ahová a NER lovagok kölcsönért járulhatnak, ha látnak valami jó, ámde a járvány miatt legyengült falatot a gazdaságban. A színház azonban egészen más, azt be is lehet záratni, ha már a miénk, mint a Népszabadságot annak idején.

Ugye, milyen egyszerűen aljas? A gazdaságban úgy is megy, hogy a NER-lovag megveszi az egységet, még szív belőle egy kis naftát, majd utána passzolja tovább felárral az államnak – lásd Mészáros erőműve –, de a színház bonyolultabb, abban nevelni lehet a népeket, hogy a bemutatott módszereknek tapsoljon, miszerint nemzeti tőke, meg ilyenek. De nézzük ezeket a teátrumosokat, akiknek Vidnyánszky az első embere, s ha ránézünk a Nemzeti Színházra, akkor látjuk, milyen sors vár a Karinthyra is, feltéve, ha meg nem unják a játékszert, s el nem dobják. Tehetik, ha az övék lesz a te pénzedből, egy garast sem veszítenek, sőt, letudnak egy nekik nem tetsző műhelyt.

Kiiktatják. Vagy a maguk képére formálják, és magyarkodnak benne. Így a járvány idején merülnek el egyre jobban a magyarságukban, a távoktatást is arra használják, hogy a televízióban ez a tanterves Takaró naponta fejtse ki az elveit arról, amit ő beemelt a tantervbe, s így kiderül az is miért tette, és hogyan gondolja. Elborzasztó a manus. Voltaképp irodalom címén hazafias nevelést folytat, bár meg kell hagyni, nem is ígért mást, de így, sűrítve letaglózza az embert, és főleg az, ha belegondol, milyen outputok lesznek az iskolákban, ha a védtelen gyerekek kapják meg ezt az agymosást. Mert én csak-csak elokádgatok rajta, ne de ők?

A NER irodalma mást sem tesz, mint a magyarságot teszi mércének – emberségről szó sincs –, ez a Takaró pátosszal a képén a magyarságról mint megrendítő erkölcsi kötelességről, felemelő szent teherről, meg ilyképp beszél. Összegezve tehát a múlt század húszas éveinek nacionalista, soviniszta, kakastollas világát idézi, azt, ami Trianonhoz vezetett, amin viszont lehet most károlyizva búsongani. Akkora szellemi trutymó ez, amiről nehéz higgadtan beszélni, és most is csak azért teszem, hogy lássuk, mire nevelik ezek a kölkeinket, és mire fogják használni a te pénzeden megszerzett Karinthy Színházat is.

Megboldogult Kerényi elvtárs mondta hatalmi székfoglalójában, hogy mindenhol ott lesznek, és tényleg ott is vannak. Megállíthatatlanul terjed a sötétség. És ami a legmókásabb az egészben, ezt az egész fekáliahalmot Orbán szabadította ránk azért, hogy négyévente megkapja az ikszet, naponta pedig a milliárdokat. És még ez is kutyafasza kár ahhoz, mint ami dúlást a cél elérése érdekében a fejekben végeznek a csinovnyikjai. Ez az ország olyan szellemi sötétség felé halad, amiből még egy esetleges hatalomváltás után sem tud kikecmeregni legalább száz évig. De mit is jajongok, ez megy itt már ezer éve.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum