Egy óvodás naplója 13. – Miniszerelő bácsi

Sokat vótam má otthol az apuva meg az anyuva, nem dógosztak, én se jártam a zoviba, azt se tuttam, mi lett az Ibojnénive, hogy elvitte őtet a mentő, vagyhogy hogyan van a dadus, a Pityu vagy a Kisböske. Elösször jó vót otthol, hogy nem kellett fölkelni reggel korán, meg menni a zoviba, de asztán unatkosztam, mer az apu itta a sörét a konyhán, az anyu meg főzött, és nészték a tévébe mindig, hogy mit mond az operálós törzs, hogy mi lessz. Mikor lehet a bótba menni vagy hintázni a térre, dömperezni, rohangászni, mer az apu nem engette, hogy a lakásba rohangásszak, a Pityu se jöhetett át, unatkosztam sokat.

Annyit vótam otthol, hogy közbe kinőttek a fák levelei, meg már világos vót, ahogy fölébrettem, meg orditottak a madarak is már. Nésztük mindig az operálós törzset, hogy mit lehet meg mit nem, én legjobban a Ceci nénit szeretem benne, hasonlitt az Ibojnénihöz, ahogy mongya, hogy mossuk a kezünket, meg tornásszunk a nagyiva, meg szellőzködjünk az ablakba, minden nap mond valami okossat. Sajnos a nagyiva nem tudok tornászni az előszobába, mer meghalt szegény a tavaly, az anyu sikittott akkor, meg valami szepsziset ordibátt, hogy a kórházba kapott szepsziset, azér halt meg.

De ez régen vót, csakhogy ezér nem tudok tornászni vele, azér mondom, és, mer szeretem a Ceci nénit, szellőzködök az ablakba meg mosom a kezeimet állandóan. Azt monta az anyu, hogy majd a Ceci néni mondja meg aszt is, hogy mikor lehet menni az oviba, meg, hogy ők a dógozóba végre. De az apu monta neki, hogy aszt majd a miniszerelős bácsi mongya. Kérdeztem tőle, hogy ki az a miniszerelős bácsi, és mutatta a tévébe, hogy ő az, ilyen talpig fehérbe őtözve, mind egy ufó, úgy nézett ki. Na, gondótam, ha eszt az Ibojnéni látná, megin elájúna.

Pedig emlékszek, hogy szereti a miniszerelő bácsit, mindig róla beszét, hogy az mijen okos. Nem úgy nézett ki, inkább mind egy nagy, fehér hordó, vagy csomag. A képviselő bácsi is, aki a pöttyös labdát hoszta nekünk az oviba, meg az imakönyvet, meg evitt minket migráncsnézőbe, az is mindig a miniszerelő bácsit emlegette, de én akkor is a Ceci nénit szeretem a tévébe. Monta, hogy az anyu mossa ki a nyunyókát, de nekem nincsen ijenem, aszt se tudom, mi az a nyunyóka. Kérdesztem az aput, hogy neki van-e nyunyókája, de ojan csúnyát mondott, hogy le se merem írni.

A miniszerelő bácsit emlegette, meg az ő nyunyókáját, hogy micsinyájjon vele. Inkább montam az anyunak, hogy menyünk el a bótba, de monta, hogy most nem lehet, mer csak tíz óra van, és emlékszek, a Ceci néni is monta, hogy ijenkor nem lehet. Ki taláta eszt ki, aszt kérdesztem az anyutó, és ő is aszt monta erre is, hogy a miniszerelő bácsi. Kezdem unni már a karantémumot, meg, hogy mindent a miniszerelő bácsi mond meg, hogy mikor mehetünk a bótba, aszt is, meg, hogy nem dömperezhetek meg hintázhatok, hogy csak szellőzködhetek az ablakba, mind valami kispárna.

Nésztem a Ceci nénit a tévébe, és aszonta, hogy a gyerekekre nem is veszéjes a baj, csak arra, aki ekapja. Én meg nem kapom el, mer ügyetlen vagyok, a labda is mindig kiesik a kezembő. Úgyhogy nekiátam visittani, meg verni magam a fődhöz, hogy dömperezni akarok a téren, az anyu csitittott, az apu meg megin a miniszerelő bácsit meg az anyukáját emlegette de nagyon csunyán. Ojanokat mondott, hogy az Ibojnéni elájutt volna tőle, a Pityu szokott ijeneket beszéni, és mindig a sarokba kell mennie miatta. Az apu nem ment oda. Itta a sörét és nézett ki az ablakon, a madarak meg orditottak.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!