Hypo

Tegnap reggel a jószomszéd boltban összetört egy férfi szíve. Hangosan csörömpölve hullott a koszos, kopott járólapra, és a szeme, amely alig is látszott ki a maszkja mögül, olyan nyüszítő-bánatosan csillogott, mint egy gazdáját vesztő vizsláé, és lehet, hogy előző életében az is volt. Vagy tacskó. Ezekben a maszkos időkben felértékelődik az emberek szeme, ennyi marad a személyiségükből. Meg a hangjuk, ami visít vagy kopog, lágyan árad, netán nincs is, esetleg dadog, mint a lét. És mindezek után, hogy elmeséltük az emberiség történetét, nézzük meg közös erővel, mi is történt létbéli vizslánkkal – vagy tacskónkkal – a jószomszédi boltban.

Hypót vásárolt ő két flakonnal. Mert bár Ceci néni nem mondta neki a tévén keresztül, mint életben tartó igét, hogy a kórságot azzal tartsa távol ő, de, mint régi vágású proletár, aki a külvárosi éjben nevelkedett és tanulta a létezést, úgy emlékezett, úgy ivódott belé az igazság illata és szaga, hogy a tisztaság, a kosz ellentéte tehát, és a kórság, fosás, hányás elkerülésének esszenciája a hypo, ez a csodaszer, ami annyit sem érdemelt eddig, hogy megfelelő flakont kapjon. Ilyen kiszuperált barna, hülyekék vagy szürkésfekete műanyagokban állott a polcokon mindig is, filléres ócskaság a főzött pelenkákhoz, de amióta papírba bugyolálják a kisdedek seggét, már arra se jó.

Sőt, mint flancos háziasszonyok szokásába jött, lecserélték a hypót cifra és citromszagú cloroxra, csicsás fertőtlenítőkre, így a hypo már majdnem elfeledve porosodott a polcokon. Legalul mindig, ahová olyasmiket dugnak, amik már senkinek sem kellenek, meg különben is, szaros nyolcvan-kilencven forint volt a hypo literje, és valljuk meg, kinek kell valami, ami ékességek nélkül, kiszuperálva porosodik a polc alján, kilencvenért. Mert mit érhet az, amit a vadkapitalizmusban ennyiért adnak, semmit, ha belegondolunk. Mintha nem is lenne. Így haldokolt a hypo már évtizedek óta, amikor a világot elöntötte a járvány, és maszkos népek lepték el a boltokat, utcákat meg mindent.

Csak sejteni lehet, mi történhetett, ami oda vezetett, hogy a jószomszéd boltban a vizslaszemű vásárlónak összetört a szíve, mégpedig az alábbi módon. Ott állt a kosarával, benne a két hypóval, amit a pénztároskisasszony lepittyegtetett a géppel, és a vizslaszemű elé tárta a döbbenetes végeredményt, miszerint hétszáznyolcvan. Ismerjük a nyüszítés fokait a lelkünkben, amikor úgy gondoljuk, maximum kétszáz pénzből miénk lesz a hypo, a többi sokból pedig fagyizgatunk, bambizunk, esetleg rázzuk az aprót a zsebünkben, gazdagságunk elterülő nyugalmával, amikor a pénztároskisasszony szava, miszerint hétszáznyolcvan, ezt az egész idillt apró cafatokra szaggatja.

Mijafasz, sóhajtunk fel, és a fagyi oder bambi ideája messzire száll. El a magas égbe, a végtelenbe bele, miközben a pénztároskisasszony magyarázza nyugtatón, hogy bizony, így felment az ára a napokban. De, teszi hozzá mintegy magát és a boltját is mentegetőn, hogy az árdrágító pecsétjét ő és a boltja is elkerülje: nem csak nálunk, mindenhol. S látjuk, hogy az elbeszélésben már mi vagyunk a vizslaszemű polgártárs, az ő élete a miénk, vagy mindannyiunké, mindnyájan ilyen csodálkozó kutyusok vagyunk, ahogyan az életünkön dübörög át a szürreális valóság. – Kiüssem, vagy csak egy maradjon, kérdi aztán a pénztároskisasszony, bizonyítva végtelen jóindulatát és kegyelmét.

És most elbeszélésünkben visszahelyezkedünk a szenvtelen mesélő állapotába, s onnan mutatjuk, hogy a vizslaszemű polgártárs lemondóan legyint, hogy maradjon akkor, mit tehetne mást, sóhajt, hogy a maszkja majdnem leröpül, s fizet. Talán sem ő, sem a pénztároskisasszony nem gondol ebben a pillanatban a kereslet-kínálat közgazdasági törvényszerűségére. Mert ez már nem az. Ilyen háromszáz százalékos emelkedést még ez sem igazol, hanem csupán a végtelen észérség, a Mammon imádata, ami élet-halál helyzetben, háborús időkben kivégzőosztagot ért, rögtönítélő bíróságot. De ilyet ma csak a rosszul fészbukozó kap, a hypógyártó nem.

Más, felmentő szemszögből viszont belegondolhatunk abba, ez a képtelen árdrágítás valami módon keresztényi cselekedet is. Régi időkben ugyanis, mint emlékezhetünk, a megesett cselédlányok lúgot ittak szégyenük és sorsuk elől menekülve, a mai korban ez a kegyes szer lehetne a hypo, de, ha majdnem négyszáz literje, már csak a takarékosság vagy fösvénység okán is százszor meggondolja a szégyenbe került szolga, hogy hypót szopogasson. Hanem inkább Novák elvtársnő ajtaján kopogtat, és a születendő kisdedet fölajánlja a nemzetnek. Mint kitetszik, messzire jutottunk a vizslaszemű polgártárstól, vagy csak most érkeztünk meg hozzá igazán. Ezt pedig mindenki maga döntheti el.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum