Sokan vagyunk

Müller mama olyan megnyugtatóan tudja mondani napra-nap, hogy aki meghalt a járványban, azért voltaképpen annyira nem is kár. Ugyan sajnáljuk őt, de jobb is neki, úgyis tele volt más bajokkal, alig is szuszogott, hogy nehéz volt életben tartani is. A gyengék elhullanak, az erősek kivirulnak. Müller mama a társadalom, de leginkább a főnöke jóváhagyásával tömeges eutanáziát folytat, holott még ez egyes kegyes halála sem megengedett, sőt és ugyanakkor kérdésünk is volna.

Nem a csehtamási, hogy pálinkát mérnek-e már, hanem, hogy a klérus, amely vett malac módján visít mondjuk az abortusz ellen, mondván, hogy a négybe osztódott sejtnek is van lelke, mit szól ahhoz, ha a milliárdnyi sejtből és érzelmekből, gondolatokból, évekből, múltból és szeretetből álló báránya hal meg gondatlanság és sorsára hagyás miatt. Vagy csak az a baj, ha a színészt a saját fia veri fejbe egy kalapáccsal, ezzel szemben a társadalom virtuális kalapácsával kiirtott sokaság sanyarú és végzetes sorsa megengedett.

Elértünk egy olyan etikai határhoz és dilemmához, amiről azt hittük, hogy rég odahagytuk, viszont a lehető legembertelenebb kurzus kormányzása alatt tört ránk újra, megmutatva annak minden aljasságát. Egy társadalom minőségét az mutatja elsősorban ugyanis, hogyan bánik a gyengékkel, öregekkel, betegekkel, a NER pedig az öregeknek zsák krumplit, kirakati rezsiutalványt ad, különben nem nagyon törődik azzal, élnek-e, halnak-e, s legfőképp, ha élnek, akkor milyen minőségben.

A munka alapú táradalomban a munka a fontos, nem a társadalom, és a mostani válságos, de ugyanakkor tisztázó időszakban mutatkozik meg, mennyire így van ez. Amikor az emberi élet védelme helyett a gazdaság elindítása Orbán gondja, s hogy mindeközben is a nemzeti nagytőkés rokon-cimborasága érdekeit tartja szem előtt elsősorban, az nem csak azt mutatja, hogy országot vezetni nem tud, hanem azt, ami eddig is világos volt, hogy embernek is szaralak.

Most sokan vagyunk, ugyanakkor kevesen. Emlékszünk a „Sokan voltunk” című Sánta novellára, amelyben elborzadva olvastuk, hogy a haszontalan öregek, hogy ne legyen fölösleges éhes száj a családban, kimentek a „Büdösbe”, mert ők is tele voltak krónikus betegségekkel, mint a maiak is Cecíliailag, ami legfőképp az, hogy fölöslegesen éhes a szájuk. Itt tartunk a dübörgő és jobban teljesítő világunkban, hogy egy kis fuvallat dönti romba egyből az egészet, megmutatva, hogy a kultúra csak máz rajta.

Csupáncsak civilizációban élünk, hogy az alapfogalmak spengleri elkülönítésénél maradjunk, és, mint látjuk, ez a kultúra is most már Németh Szilárd görög-rómaija, amiben az az elborzasztó, hogy az ilyen szellemi horizonttal rendelkező egyedek döntenek most életről és halálról. Koszos körmű káslerek, kolbásztöltő orbánok, hogy aztán a cecíliák mondják el a döntéseiket, miszerint a halottak csurig voltak úgyis krónikus bajokkal. Éppen csak azt nem teszik hozzá, Isten adta, Isten elvette.

Egyébként is olybá tűnik, a legfőbb gond most a civilizáció menekítése, a mindenek felett való termelésé, a négyzetes növekedésé, hogy már a Marsra indul az emberiség, mert a Földet kizsigerelte és lerabolta. De ez a karmeliták erkélyénél messzebb mutat, s momentán éppen elég az a baj is, ami onnan szivárog alá megkeserítve és tönkre téve az életünket. Maradjunk azonban kiinduló tételünknél, miszerint vajh, megengedett-e a tömeges eutanázia, avagy sem.

Mert a krónikussággal elkönyveltek mellett ott vannak a kórházakból kihajítottak is. A vérmesebbek népirtásról beszélnek, a magam részéről sorsára hagyást mondanék, de ez is elég. Mert ugyanis az a hatalom, amely megfontoltságból vagy gondatlanságból nem tud, vagy nem akar gondoskodni a társadalom rászorultjairól, az nem XXI. századi, ilyképp méltatlan arra, hogy a helyén maradjon. Nem érzelmek, hanem a ráció miatt, mert közönségesen alkalmatlan, így voltaképp önmagáért való. Ennyi a NER lényege.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum