Kurd zászló

Karácsony, friss, ropogós főpolgármester tegnap kitűzte hivatalára a kurd zászlót, amivel – mint mondta – békepártiságát és a kurdok melletti kiállását szimbolizálta. Karácsony, friss, ropogós főpolgármester ezzel szembement a nemzeti érdekkel. Mert, mint emlékezhetünk, Erdogan öldöklése Szíriában az Szíjjártó külügyes szíves közlése szerint. Következésképp Karácsony főpolgármester hazaáruló. Hallatlan, pedig még meg sem melegedett a valaga a karosszékben.

Innen már csak egy lépés, hogy beteljesítse ördögi tervét, és migráncsokkal ültesse be a nemzeti emlékezés gödrét, és mecsetté tegye a bazilikát. Ja, nem, az az Orbán, aki iszlám iskolákat nyittat keresztény kultúránk közepén azzal az Erdogannal, aki háborús bűnöket követ el Szíriában, civileket gyilkol, hogy már százezren el is hagyták az otthonukat. Íme, a nemzeti érdek, hátha föltűnik egypár a határon, lehet visítani és Karácsony főpolgármesterre mutogatni, hogy na, ugye.

Hozza a migráncsokat. A prostisrácok is megírta tegnap, hogy míg Erdogan kaszabolja a terroristákat, ez a Karácsony élteti őket és a zászlajukat hurcolássza-limbálja ahelyett, hogy üldözött székely zászlókba burkolózna, az uniósat pedig fölgyújtaná, ahogyan az böcsületes magyar emberhez illik. Ebből is látszik, hogy ez a Karácsony nem magyar, idegen hatalmak zsoldjában áll, a tuggyukkikében. Ilyen is volt olvasható róla, pedig még egy hete sincs hivatalban.

Mégis elképesztő dolgai vannak, leállítja a kilakoltatásokat meg barátkozik. Hogyan lehet barátkozni a vérzivatarban, ezt nem lehet ép ésszel fölfogni. Meg október 23-át is meggyalázza, semmi fennkölt sóhajtozás, összevont szemöldök, Dózsa László 1942-, se Mariska és komcsik szidása, ruszkik hazazavarása és keresztény szabadság, hanem buli a városháza parkolójában a Quimbyvel. Buli, cseszmeg, hát milyen romlott lelkű liberális az ilyen? Meg kell a szívnek szakadni.

Mindemellett dicséretes dolgok ezek, az ember kezdi érezni a szabadság illatát, ami furcsa és veszélyes is egyben. Nincs meg benne a rend, a bakancsok csattogása, a talpak egymásra lépése, ami nélkül a NER-ember elveszettnek érzi magát, mintha ingoványon járna. Nem mondják meg neki, mikor kell tapsolni, és azt sem, kell-e épp kakálnia, a NER-ember így nem élhet, tenni fog ellene bizonyára. Már tegnap is sétáltak Salvinit éltetve, 23-án majd tojással dobálják meg Karácsonyt.

Volt már rá példa, Demszky is kapott a képibe, Göncz Árpád pedig nem tudott beszélni a füttyszótól. Erősek bírnak lenni a keresztények, ha sokan vannak, autókat is föl tudnak gyújtani, TV-székházat romba dönteni és más ilyen cukiságok. Egyáltalán, nehezen viselik a vereséget, mint ahogyan a választás óta eltelt héten is megmutatkozott, ott tesznek be a legyőzőjüknek, ahol csak tudnak. Képzelhetjük, mi lenne, mi lesz itt egy országgyűlési választási vereség után.

De az még odébb van, ha lesz egyáltalán, momentán ezzel a mostanival kell kezdeni valamit. Azt tapasztalhatni, hogy szerte az országban a hatalomhoz jutó ellenzék gesztusokat gyakorol és úriemberkedik a hétpróbás gazemberekkel. Ennek így kell lenni normális országban, ámde a miénk nem az. Azok, akik és ahol alkalmasint legyőzettek, Isten, ember és a Btk. minden törvényét megszegték, ráadásul kegyetlenül irtották az ellent, aki most békejobbot nyújt.

Hát, nem tudom. Ha fordul a kocka, ezek kitekerik a nyakukat, a családjuk írmagját is kiirtják, mert nem ismernek kegyelmet. A szívemmel érzem, hogy jámbornak és megbocsátónak kell lenni, az eszemmel viszont tudom, hogy ez öreg hiba. Csapdahelyzet ez, hogyha az ember hű önmagához, akkor később kitörik a nyakát, ha ésszerűen cselekszik, akkor megkapja, hogy ez sem különb azoknál. A háborúkban mindig vannak ilyen dilemmák, és az erős szokott győzni.

Nem a humánus. Az ilyen úri passzió békeidőkre szól, most pedig még mindig háború van. Mert bármennyire is szép gesztus, hogy Karácsony, friss és ropogós főpolgármester kitűzi a kurdok zászlaját, attól még Erdogan gyalogol végig rajtuk a tankjaival, Orbán pedig élteti. Érezzük az aljasság ellentmondását, és mégis tehetetlenek vagyunk. Nem intés, csak magamban való mormogás, hogy mind az összes friss győztesek vigyázó szemüket Demszkyre vessék azzal a tudattal: ami most van, csupán egy sóhajtás. Levegőt majd évek múlva lehet venni, ha egyáltalán.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum