Kampec dolores XCV. – A megváltás reménytelensége

Ahogyan a macska befejezte a vetítést a kocsma falán, és mind a népek látták esendő-hülyeségüket, ahogyan kiment belőlük az ember és beléjük költözött a kampány, s éppen ezért véres aggyal napraforgókat kaszaboltak, de úgy, ha ember lett volna, az sem áll meg előttük, és belsőségekben úszott volna a határ, azt hihettük volna, hogy jobb belátásra térnek, de rossebeket. Mind az összes népek, az olajos hajúak, a bánatos szeműek, a duplagyűrűsök és a protkósok, de még a műanyag dömperesek is élték tovább az életüket zavartalanul, a kétségek szikrája sem költözött beléjük, semmiféle gondolat, csak a kirántott hús, fröccs, futball szentháromsága, igazi, kiképzett és reménytelen állampolgár volt az összes, és a macska mondta is Bélának: – Látod, erről beszéltem. – Pedig nem is mondott ilyesmit.

Bélában viszont kevés volt az élet ahhoz, hogy mindezt számon kérje rajta, sőt, hogy ezt megelőzze, a macska fennhangon megint kijelentette, hogy ájn, cváj, dráj, csettintett a mancsával valahogyan, és azonmód kiszállt a szeméből az értelem, alamuszi macskaszeme lett, és Béla ott maradt magára a kocsma közepén beszélgetőtárs nélkül, mert, valljuk meg, a napraforgó-gyilkosokkal nem volt miről diskurálnia, a bádogbánossal sem, a két közmunkással sem, a szentháromság szobor meg mindig is hallgatott. Így, mivel a fröccsök ura vitte a boltot erősen, mert száguldott az üzlet, vedeltek a népek, mintha világvége közeledne, és addig mind a föld összes borát és pálinkáját meg kellene inni, ezért a kocsmáros is kívül esett az emberi számításokon. Kívül került az időn az egész nyüves falu, ott imbolygott a Föld lapos peremén, készen az ismeretlenbe zuhanni.

Béla fogta magát hát, kicsámborgott az udvarra, a jól megszokott menekülő helyre, mert arra volt reménye még, hogy egy rigó megszánja, ha már a macska odahagyta. Beszélget vele, sakkozik kicsit, így foltozgatja zaklatott lelkét, mert azt még Béla sem tudta, hogy akkora a baj, olyan nagy a lyuk és a hasadás azon a lelken, hogy helyrehozni már nem lehet, és cafatokban lóg ezután, míg a gazdája hordozza, s nem engedi útjára másik testbe, másik életbe, a csillagok fölé vagy a Nirvana nihiljébe, mert ebben még bizonytalan volt. Csak azt tudta, hogy innen el, ám nem volt hová, ezért, mint régebben már annyiszor, s mivel a rigó maradt játszótársul, így stílszerűen is, maradt a fa teteje, mint a világ közepe és ideális távolság a világ, s benne az emberek ostobasága ellen. Csak hát, magas volt az a kurva fa, pedig ezt eddig észre sem vette.

Ott állt Béla a fa alatt, pörögtek a levelei, ahogyan bámult fölfelé, a két ág találkozásához, ahol annyit ücsörgött valaha, amíg bírt ücsörögni, s nem utolsó sorban el tudta érni az ücsörgés csábító helyét. Kilátástalanul hosszú volt az út odáig, tele göcsökkel, göbökkel, ködtől iszamos kéreggel, nem Mennyország volt ez, ahová érdem nélkül jutni lehet. A fa tetején imbolygó megváltás volt az igazi kihívás, nem a bádogbános csalfa és ellenőrizhetetlen meséje. Jónak lenni könnyebb, mint megtalálni a jóság helyét, a hosszú utat odáig, főleg és leginkább, hogy a kocsmában fölhangzott a tuctuc, s hogy ezt ellensúlyozza elűzze az ördög csábítását mintegy, a sekrestyés elkezdte verni a harangot, így borult egy csokorba a falu, mulatós és halleluja, meg az eltátott szájak.

Ott állt Béla a fa alatt, és úgy vágyott a csúcsaira, mint még sohasem, mint utolsó és végső menedékre, de rá kellett jönnie, hogy öreg ő már ehhez. Izmai meglazultak és a füle is lekonyult, alig látott fel a csábító ücsörgő helyig, a két ág találkozásához. Ha ősz szakálla lett volna hosszú, fehér lobonccal elegyest, elsőáldozós kifestőkönyvbe kerülhetett volna prófétának, de annak se lett volna jó, mert elakadt a szava is. A rigó, a drága rigó látta azonban szorultságát, egyet rikkantott és ott termett még száz másik madár, aztán tanakodtak, és mindahány Béla ingét megragadva emelték volna a magasba, vitték volna fel, de nem sikerült. Már félúton jártak, Béla inge kicsúszott karmaik közül, a megmenteni óhajtott pedig nagy puffanással terült el a fa alatt. – Bocs. – Mondta a rigó, és mind az összes többivel tovaröppent. Béla pedig elcsodálkozott, hogy mikor tanult ez meg beszélni? Így, s ezért tért vissza bele az élet, csak nem tudni, mennyi időre.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!