Háromszázadik napja van

Tihamér, az egér ücsörgött az egyujjas kesztyűje ajtajában, kis sámlin lógázta a lábát, és most nem Clasht hallgatott, hogy kiszakadjon a plafon is, hanem méla meditációs muzsikát szitárok prüntyögésével és halkan, mert az ötujjas kesztyű gyászban volt, meghalt a rövidlátó hangya ugyanis. Tele volt gyászoló hangyákkal az udvar, terített asztal lett volna egy hangyászsünnek, de ilyenek nem éltek ezen a tájon. Csak Tibi úr ott szemben, aki az elhunyt Horváthné lakásába költözött, büdös volt és hangos is ezen kívül. Olykor részegségében telepisálta az udvart, csak úgy zubogott a húgy, mint nyári zápor az öt meg az egyujjas kesztyűkre is, mert nem könnyű az élet az emberi faj mellett, pláne, ha bunkó az a bizonyos egyed, mint például Tibi úr.

De lakótelepen ne panaszkodjon az ember, viselje a többit is el. Ha nem tetszik, el lehet innen menni, vár a szigeti London vagy a néptelen falvak, úgyhogy Tihamér inkább maradt, nézte az óbégató hangyákat, meg a csupasz csízeket a körtefán, akik karácsony első napján vackoltak be és itt ragadtak, ahogy az összes többi is, akik jöttek sorban, a veréb zenészek, rézkakaskák, meg ki tudja még hányféle szerzet. Ott bazseváltak a körtefán most is, hangyhalál nem érdekelte őket, mint ahogyan más evilági dolgok sem, mert kitalációk voltak, mondókaalakok, vagy húrelméletileg hologramok a mindenség peremén, amin túl vár a Nirvana, Pokol vagy a Paradicsom gusztus szerint. És Tihamér el is gondolkozott, merre járhat most a rövidlátó hangya vajon.

Hogy ott ül-e az Atyának jobbján Horváthnéval együtt, vagy más-más hely jár nekik a végtelenben, esetleg semmi sem, és mindkettő már csak réz, szén, cink meg ilyenek, ahogyan milliárd évvel ezelőtt egy szupernovában megszülettek. De ez már a hit és józanság dichotómiájának kitüremkedése volt, így Tihamér hagyta is a fenébe, inkább azt számolgatta apró kis ujjain és bajszának billegésén, mikor is érkezett ez a díszes kompánia a körtefára, mióta bazseválnak már, és arra jutott, hogy háromszáz. Karácsony háromszázadik napja van, röhögött fel nem öblösen, cincogva inkább, esetleg sikítva, hogy a rosseb, hogy telik az idő, vagy az nem is, hanem mi telünk benne esetleg. Omlunk szét.

Ennek még utánanéz Hideggernél vagy Bergsonnál, így nyugtatta magát, esetleg Szent Ágostonnál, görög-rómaiul Augustinus velős pacallal a feje búbján. És elrémült Tihamér, hogy megint itt van mindjárt is a szeretetszutyok, a Föld mindjárt körbe ér, hacsak nem repül el nyílegyenesen a csillagközi térbe, ki tudja, egy kis hiba a rendszerben, és máris vége van. Erre utal Borkai polgármester esete is a kurvákkal, kokóval tuctuccal. Mert Tibi úr például azt tesz, amit akar, széthugyozza az udvart esetleg, túrja az orrát és lengeti a farkát, attól ő még hasznos összeszerelő jó segédmunkás-ember, működteti az ipart, hogy Borkai polgármesternek meg a többinek legyen mit lopnia, viszont cserébe legalább viselkednie illenék. De az se megy.

Így történt, hogy száguldottak Tihamér gondolatai, és hiába is határozta el, hogyha már ilyen kerek nap van, hogy akkor mérleget von, mi is történt ezalatt, de kész is volt a leltár akárhogyan is. A háromszáz nap krónikája, hogy Tibi úr iszik és dolgozik, a többiek lopnak, Horváthné és a rövidlátó hangya meghalt, meleg nyarunk volt és még melegebb ősz, amiben itt óbégatnak a hangyák a nagy veszteségen, ami érte a túl népes famíliát. Hasogatott Tihamér térde erősen, ami arra utalt, hogy hó lesz, tavaszi zápor, vagy pedig, hogy beverte a kanapé szélébe, amikor sok volt a hűsi, és a haverokkal úgy táncoltak, mintha tudtak volna, s mintha lehetne egyáltalán táncolni hiphopra, de a jelek szerint igen. Csak és csupán veszélyes, mint kiderült.

Mégis, már csak hatvanöt nap, elmélkedett Tihamér, és a görög-római kultúrában elhozzák Jézuska fáját a halkan szálló angyalok, aminél nagyobb hülyeséget elképzelni sem tudott. És elmélázott, milyen hazugságokra is épül az ember illékony élete és boldogsága, hogy milyen képtelen meséket talál ki, hogy szembe tudjon nézni a halál iszonyatával. Hogy ilyen káprázat az egész, hazugság, ahogyan Horváthné és a rövidlátó hangya esete is mutatja. De hát, bassza meg, egér vagyok, sóhajtott fel Tihamér, és nem a düh, netán elkeseredés hangján sóhajtott, hogy emiatt négerként kell élnie az életét, hanem épp ellenkezőleg. A különbség minden szabadságával. Ollé! Szaladt ki a száján az elégedettség és a végtelenség kéjes kiáltása. Ollé! Mondta már nyomatékosabban végül is.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum