Profán litánia

Kedd van ma a lapok szerint, de egyáltalán nincs kedd-teste a napnak, mert ünnepnek neveződött ki. Más oldalról és szemszögből tegnap ugyan hiába volt hétfő, ha szombat volt, ami után nincsen kedd, hacsak nem tüntetünk el mögüle két haszontalan napot. De akkor meg hová lesz a wellness és a dugó az M7-en, valamint a kurvaanyázás. Kurvaanyázás nélkül nincs ünnep, élet se nagyon, így hát meg kell őriznünk azt a két napot, így máma csak azért van kedd a szombat után, mert holnap meg szerda lesz. De olyan szagokkal, mintha hétfő volna, és mégsem marad más, mint megadóan tudomásul venni, belenyugodni mintegy, hogy kedd van szombat után és ünnep, de nincs ünnep-szag mégsem.

Efféle fontolásokkal, ilyen meggondolásokkal belegyömtük ezt a napot az időbe, már csak a térben kell elhelyezni, hogy valóságos legyen, hihető, hogy benne vagyunk, ünneplünk valami szegletében az Univerzumnak, amikor elkezdenek Szent Istvánok szivárogni a fal repedéseiből. Amiből ugyan kitetszik, ettől, bár otthon nem vagyunk, mégis Magyarországnak neveződik a tér kitüntetett szelete, nem köztársaságnak, hanem valami másnak. Ezért szivárognak a Szent Istvánok mindenünnen, kígyóznak elő, Szent Istvánok pöfögnek, ők röfögnek a szájakban, akárha karácsonykor a szent szánkók, minden annyira szent, hogy az ember zavarban érzi magát, hogy nem asztrálteste van, és még kakálik is.

Egységbe kerülve így idő és a tér, mászkálhatunk benne ide s tova, föl és alá, s észrevesszük benne a múltat, amikor az ember még kissrác volt, boldogult úrfi mintegy, és ez a nap a papa szülinapja volt, amíg még élt. Amikor meghalt, akkor is, maradt a szülinapja, de abszurddá vált, lehetett virágot vinni neki, de minek, ha bort már nem feleslegesen. Amikor a papa szülinapja létrejött az időben, s éppen gusztushuszra esett, akkor is Szent István volt, aztán lett kenyér meg alkotmány, s amikor a papa meghalt, abszurddá téve a szülinapot, már megint Szent István volt. Ebből fakad, hogy a papa állandóbb, mint az ország, viszont, hogy már ő nincs, akkor meg mi van az országgal, ugye, aki ilyen nemlétező keddekkel igazolja a létezését.

Nehéz dolgok ezek, ahogyan beleájul az ország a körmenetekbe meg a Szent Istvánokba, sőt, mindenki egy kicsike kis Szent István az útmutatás szerint. Nézek én is magamra, na mondom, Kázmér, mutasd a karod, a jobbosat, aszalt-e kellően, van-é korona a hókodon kerek, és szállanak-é a seggedből tűzijátékok, de semmise. A hajnalon úttisztító-seprő jószág halad az ablak alatt, hogy beleremegnek a falak, és nem Szent István vezeti, a pirkadat szürkületében részeg polgártárs ünnepel magában okádva és támolyogva, neki sincs koronája, palástja sem. Harangszó incselkedik vele, hogy már tisztára ünnep, de csak a híveket csábítja, s nem, hogy megtisztuljanak, hanem csak a perselypénz miatt, hogy vér és arany.

Ilyen ez a kedd a szombat után, hogy alig is kezdődött el, de mindegy, ha vége is volna, árnykép a falon. Ahogy éles csattanással fölbukik a nap a házak fölött, és csíkokat rajzol a világra, s már őszül is szinte, hogy itt felejtsen. Se kenyér, se alkotmány szaga nincs a napnak, avas Szent István szaga van. Dohos inkább, ez a helyes, darutollas jobbágyszaga van, szent szánkó talpakon suhanva a semmibe bele. És a végén tűzijáték, hogy nyüszítsen és meneküljön az összes kutya mind, Londonig meneküljön mosogatni. Kurvaélet. Kurvaélet, mondja az okádó polgártárs az utca kövén, míg a falból szivárgó Szent Istvánok tócsává állnak össze a lábam alatt. Így lett nappal, így indult a józan robot. És kedd van, ezt soha el ne feledjük. Kedd csakis.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum