Kanál

Ott állt az ember a konyhán a rézsútos fényben, beszűrődő madárfeleselésben és rövidgatyában, mert nyár volt, ezt el ne feledjük. Ha tél lett volna, maciban állt volna ott meg pislákoló lámpavilágban, de ott állt volna ugyanúgy. Tehát állt a konyha kövein, és meredten bámulta az asztalt, azon a tálcát, még azonabban a tányért, s benne a villát meg a kést. A kanalat kereste az ember a kés meg a villa mellett, aminek ott a helye az idők kezdete óta, hogy kéznél legyen, ha nagy hirtelen lefetyelni kell, meregetni, kavarni, mert kanál nélkül élni nem érdemes egyáltalán.

Nézte az ember a tányért, a kanál hűlt helyeit, s azonmód megállt az idő, sőt, nekilátott visszafelé peregni, legalábbis az ember fejiben. Mert a tapasztalat azt mutatta neki, ha a dolgok hiánya zavarja, mert eltűnik minden, lába kerekedik szemüvegnek, és bagónak, incselkedve bújnak meg ezek az ember szeme előtt, akkor élénk képzelettel, a dolgok és tárgyak feladatain merengve rá lehet jönni, mit tett velük utoljára, mikor lehetett a keziben, így lehet fölfejteni a búvóhelyeket, ahogy a szemüveg, a bagó, most meg a kanál számolnak előrefele, hogy százig meglesznek-e majd, vagy elvesznek véglegesen.

Évekkel ezelőtt vette azon magát az ember, hogy eltervezi az élete mentét. Kiszámolja, beosztja, hogy hármat kell lépni előrefele, s útközben letörli a port, megigazítja a csálé könyvet, s végül lerogy a székre megpihenni. Ha a konyhán van, tudja, a nyugalmas ágyig mit kell végeznie, ha lehajol is akad két dolog legalább az egyenesedés előtt, mindig bevillan, hogy a következő megmozdulással mennyi mindent lehet takarékosan elintézni. Egy precíz forgatókönyv volt a feje ezért sorjázó nehézségekkel, mint beleharapni az almába, rágni és nyelni, nem fordítva. Ez az életben maradás kulcsa csakis, a szigorú életmenet.

Boltba haladva már tudta, mert kiszámolta, hogy a konyhai hűtőtől a pénztárig háromszázhatvan a lépés, míg a bagóstól ugyaneddig kétszáztizenegy. A wc-től az ágyig tizenkettő, az ágytól a székig három, ha el nem esik. Így ment az élet, szigorú rend szerint, amikor, ha valami elképzelődött, hogy négy lépésen belül elintéződik, s három volt a cél a dolgokból, de csak kettő sikerült, mert a harmadik elfeledődött, olyan égő hiányok voltak az emberben, hogy azt elviselni nem lehetett. Addig nem nyugodhatott, míg rá nem jött, hogy a konyhában még az volt a fejiben, hogy menet közben lekapcsolja a villanyt.

Hogy ül a fényekben, és azon mereng, volna itt még feladat a végleges harmóniához, de, hogy mi lehet, az homályba veszett. S amikor rájön, hogy a villany volna az, elhatározza, majd a következő pisálás útjába beleveszi ezt is megint, de közben támadnak új kihívások. Egy incselkedő porcica, ferdén álló hamutartó, lefittyedő párnaszegély, hogy végtelen tennivaló az élet, megállni benne nem lehet. Így fuldoklik a kihívásokban meg a sorjázó feladatokban, hogy végül kimerülten lerogy, hogy ennyit elvégezni nem lehet, és mért bántja őtet az Isten, de nem azzal, hogy így meg kellett öregedni, hanem, hogy a dolgok sohasem olyanok, mint a fejiben.

Így állt ott az ember a kanál sorsa fölött merengve, végig gondolva, hogy mi lehet egy kanál feladata az életben, következésképp hol bukkanhat fel a tányér helyett incselkedve. Rákukkantott a mosogatóra, benézett a hűtőbe, be a sarokba, hogy odabújt esetleg szemeit takarva mint a gyerekek, de sehol sem volt. Rézsút sütött be a nap, mint emlékezhetünk, s látszott hirtelen, hogy az elvetemült függöny rosszul veti a ráncot, hogy bosszantsa a világot, s az ember fölemelve karját, hogy rendet rakjon a függöny káoszában, ott csillant meg a kanál a nap fényiben, a keziben.

Feledve a függönyt meg a ráncot elmerengett hát, mit akart a kanállal mégis, mert, hogy akart valamit, az bizonyos, de ez nem derült ki sehogyan. Ott állt hát az ember a konyhán a rézsútos fényben, beszűrődő madárfeleselésben és rövidgatyában, meglelve a kanalat, majd visszatéve a helyére az asztalra, azon a tálcára majd a tányérra a kés meg a villa mellé, hogy ott legyen, ha lefetyelni kell, meregetni, kavarni, s abban a reményben, hogy ott is marad. És ami lényegesebb, ha legközelebb visszatér hozzá, tudja még, hogy mire való, lefetyelni, meregetni, kavarni. Indult hát az ágyhoz visszafelé, tíz hosszú lépés volt a feladat, és eltűnődött, mit lehet végezni, míg odaér.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum