A fociakadémia nem lignitbánya

Alig pár nap alatt lett pár ezer tagja a “Virágos rétet akarunk, nem futballakadémiát” elnevezésű Facebook csoportnak, amelynek az a célja, hogy megakadályozza Mészáros Lőrincet abban, hogy Szombathely határában futballakadémiát építsen. Az alakulás pillanatában már dübörögtek a traktorok meg más, hasonló készségek, így maga az aktus történeti szempontból in medias res abszolválódott, ezzel lehetőséget adva arra, hogy úgy mászkáljunk elbeszélésünkben térben és időben előre, vissza, fölfelé meg átlósan, mintha magunk volnánk Proust teájának gőzei, vagy Jose Arcadio Buendia a sufniban az aranycsinálás titkait keresve.

Semmire sem fognak menni a “Virágos rétet akarunk, nem futballakadémiát” mozgalom jámbor és jóakaratú tagjai, hogy a végénél kezdjük lehangolón és szomorún. Mondhatnánk úgy is, hogy cseszhetik a buzgalmukat, lesz fociakadémia, és akkor is lenne, ha fejen állva, bohócruhában trombitálnának, miközben karikát pörgetnek a csülkükön. Akkor is lenne, ha két éve tiltakoznának, és akkor is, ha odakötöznék magukat egy pitypanghoz, testükkel vigyázva a rétet. Mert ez egy olyan világ, amelyben traktorok, dömperek, úthengerek és láncfűrészek járnak-kelnek, tarvágást végeznek szerte az országban a kedves vezető akarata szerint, és apelláta nincs. Nem is lehet.

A második futballista keltető épül már a városban, illetve annak határában egyébként. Az első, az Illés névre hallgató arra szolgált, hogy Szombathely száz éves csapatának, a Haladásnak tenyésszen aranylábúakat. Ez olyannyira sikeres volt, hogy a tizenötmilliárdos stadionnal – mert a polgármester jól viselkedett – felturbózott csapat ki is esett az élvonalból. De ez nem baj, mert a gyerekek mozognak, jó levegőn vannak, a baj az lenne, ha döglenének a nyulak. A mostani tenyészde ez nemzeti lesz kábé hatmilliárd közpénzből, és a rét közepén, mint látjuk. Ha olyan sikeres lesz, mint az Illés-féle, már megérte, de nem temetni jöttünk a magyar láblabdát, hanem Mészáros Lőrincet dicsérni, akárha az Urat.

2019-et írunk most épp, legalábbis egyes szempontok szerint, de ezen az időskálán voltaképp már 2008-ban eldőlt, hogy tizenegy év múlva megjelennek itt a dömperek. Ekkor módosult Szombathely településrendezési terve, amely lehetővé tette az itteni dúlást, és az akkor senkinek sem fájt. Aztán 2015-ben, megállapítva, hogy “nem feltételezhető jelentős környezeti hatás”, áldást kapott a beruházás, de akkor sem szólt senki egy szót sem. Igaz, nem is tudtak róla a mozgalmárok, mert nem az a dolguk, hogy reggeltől estig a városháza faliújságját bújják, és nem is szólt nekik senki, holott erre nézvést voltak kötelezvények. És egyszer csak feldübörögtek a testvéri markológépek, és lett nézés, hogy mi van itt, mi a lószar.

Neria azonban már csak ilyen, és mi tettük ilyenné. A mozgalmárok most gyorsan-gyorsan kiderítették, hogy a rétjükön mindenféle védett növény, lepkék, meg más cuki jószágai a teremtő Istennek hédereznek, igyekeznek védetté nyilvánítani, de gondolhatjuk az eredményt, választ sem kapnak a beadványaikra. Áder János, aki rendszeresen a környezetvédelemről nyüszít, inkább minden szart aláír, amit elétesznek, vagy például Sólyom László különféle gyopárokért való buzgalma pedig a mélységes mély múltnak kútjában van a manussal együtt. Ha már védett rét, ugye. Virágokra hivatkozva, pláne lepkékre, s így szembemenni a szent labdarúgással és Mészárossal egyben reménytelen vállalkozás.

Dúdolhatnánk a rétet óvó embereknek dekadensen, hogy késő minden kisöreg, vagy más bánatos nótákat, mindegy volna az is. Tudomásul kell venni, hogy itt, ebben az országban lepkék, gyopárok, gyíkok és emberek érdeke egy szinten van, és közösen van telibeszarva az összes. Ez a tanulsága a történéseknek, nem több és nem kevesebb, ha lehangoló is. Annyi buzdítást adhatnánk, hogy várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is, de ilyen szellemben piknikezni nem lehet. Viszont mindeközben eszembe jutott, hogy tizenöt évvel ezelőtt a szomszéd községben, Toronyban akartak lignitbányát nyitni, és az viszont nem sikerült. Igaz, nem Mészáros Lőrinc akarta, és az nem is volt annyira fontos, mint a futball. Sőt, Mészárosról abban az időben azt sem tudtuk, hogy a világon van, eszik-e vagy isszák.

Sőt, annyira más volt a világ, hogy annak idején még volt környezetvédelemmel foglalkozó minisztérium is, amely az emberek mellé állt tiltakozásukban. És pláne, ami az igazi unikum a mesében, hogy az egész akkori cirkuszról csináltam egy kábé egy órás dokumentumfilmet, amit a Duna Tv is leadott, és ezzel minden különbséget elmeséltem. Nem azt, hogy máma nem gyártok filmeket, hanem azt, hogy mit adna le a Duna Tv abból, amit én gyártottam. De ez mellékszál, csak kiegészítés annak bemutatásához, hogy világunk mily gyökeresen változott meg fél emberöltő alatt. Hogy eltűntek belőle az emberségnek még a morzsái is. Mert lehet a virágos rétért aggódni, vezérünk megmondta, nix ugribugri, oszt jónapot. Így megy ez mifelénk, a lepkéket meg felejtsük el.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,
3 hozzászólás “A fociakadémia nem lignitbánya
  1. hj szerint:

    Elolvasva a cikket, kíváncsi lettem, vajon hány stadion van ma Magyarországon, és hány százalékuk épült 2010 után?
    A Wikipédia szerint az ezer főnél nagyobb befogadóképességű labdarúgó-stadionjaink száma: 87. Ezek között vannak régiek és nagyon régiek is (a legrégebbi stadionban, Nyírbátorban 1903-ban volt a nyitómérkőzés), de a 2010 utáni stadionokat összeszámolva az eredmény 23, ami több, mint 26%. Az meg már biztos csak véletlen, hogy a 6 legnagyobb labdarúgó-stadionból 5 az elmúlt 5 évben került átadásra.
    Így most már a kérdésem az, hogy hány stadion fér el még Magyarország térképén, és a maradék helyekre hogyan szuszakolják majd be az atomerőműveket?

    • trikolor szerint:

      A régebbi vidéki futballpályák nem stadionok. A nyírbátori is aligha érdemelné ki a mai fogalmak szerinti stadion címet. A többi dettó.

      • hj szerint:

        Való igaz, sok falu, kistelepülés, kisváros van még az országban, ahol a régi futballpálya helyett elkelne egy stadion. Sőt, rögtön kettő! És mindháromnak a befogadóképessége egyenként is legyen aránytalanul nagy a lakosság számához képest! És ha ők nem akarnak stadiont a településükre/városukba, akkor is megépítjük nekik azt a négyet! De inkább öt stadion lenne mégiscsak az ideális…
        Szerintem azt nem nehéz belátni, hogy ez a stadionépítősdi nem a sportról, és főleg nem a települések/városok szükségleteiről, az ott élő emberek esélyegyenlőségének, jóllétének biztosításáról szól.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!