Bálint gazda stigmája

Elemi szintű lélektani törvényszerűségekkel nincs tisztában a fideszcsürhe. Azzal, hogy egy egészséges ember alapjáraton az elesettekkel, a megalázottakkal, a szegényekkel és kitaszítottakkal szimpatizál, őket szereti. Voltaképp magát látja bennük, mert megtapasztalta már az életet, de ösztönösen is. Az aprónépek sem a sárkánynak és a gonosz királynak szurkolnak a bábszínházban harsányan, hanem a szegénylegénynek, és ennyi gyerek mindenkiben megmarad haláláig, hacsak nem fasiszta, fideszes, torz tudatú senkiházi.

Hogy annak idején gyűjtést szerveztek Isaurának, az annak a bizonyítéka, hogy akkor sem volt tökéletes az oktatási rendszer. Hagyott lukakat az agyakban, ám mindemellett ez az elemi ösztön, a gyengék védelmének kényszere megmaradt a népekben. Evolúciós szükségszerűség ez, a főemlősök csapatban élnek, mert a közösségtől remélik a védelmezést az életben maradáshoz. Csupán az ember képes annyira elaljasulni, hogy például egy gyerekével a kezében menekülő apát forgórúgással földre küld, utcára ráncigál kisgyerekes anyákat, vagy pedig tarkón lövi embertársát a Duna partján gondolkodás nélkül.

Ilyenkor győz az eszme a lélek fölött, ám, hogy ez az idea milyen, az egyáltalán nem mindegy. Itt, minálunk a fideszcsürhe úgy általában kezd elaljasulni, és nem arra kell gondolni elsősorban, hogy nyugdíjas tagjai esernyővel hadakoznak, hogy úgy általában lopnak, hanem, hogy kiválasztottnak érzik magukat, Orbán gyermekének. Hogy mit ne mondjunk, árjának, másfajta fajnak, akinek Isten kizárólagosan teremtette a világot, s ebből az alapélményből táplálkozva kiveszett belőlük az irgalom és a jóság, ami miatt ember lett az ember, bár sokan a hüvelykujjra és a beszédre esküsznek.

De az csak biológia, nem pedig a lélek dolga, és ezzel haza is értünk. Bálint gazda száz éves lesz, s emiatt, meg persze és főleg az életműve miatt valakinek eszébe jutott, hogy legyen díszpolgára a XVI. kerületnek. Ezzel nem csak őt ismerték volna el, hanem saját magukat is, hogy lám, egy közülünk, a miénk, mi, itt a XVI. kerületben ilyen derék embereket nevelünk és adunk a hazának. Az ilyen általános emberi megfontolásokat azonban felülírja a gyűlölet, ami szintén a fideszcsürhe attribútuma. “Nyerjetek választást, akkor az lesz díszpolgár, akit akartok” – mondta egyikük, s ebben minden benne van.

Hogy az elismerés nem teljesítmény, hanem párthűség kérdése, s innentől érthető az ötös számú tagkönyv keresztje, meg még sok fura kitüntetés, de ez nem nóvum, ezt tudtuk eddig is. Hanem mi a kizáró ok, ami miatt a fideszcsürhe kiköp egy életműre – mert ezt tette -, és ráteszi a stigmát egy emberre, hogy ez nem közülünk való, szóra sem érdemes alak. Ez az út eleje a tarkón lövéshez, ugyan nem közjogi, hanem lélektani oldalról, amit mutat a nagyon lelkes Vincze Ágnes fideszluvnya kijelentése is: „Lehet kiakadni meg személyeskedni, ebben a döntésemben az sem hatna meg, ha száztíz éves lenne Bálint György.”

Megkérdeném, ha százhúsz, akkor elgondolkozna vajon? Fölösleges dilemma, tudható, hogy nem, mert az ősbűnt elkövette Bálint gazda, miszerint “balliberális múlttal rendelkezik”, s mint ilyen, nincs helye az élők közt a csürhe szerint. Azt tudtuk eddig is, hogy az ő komcsijuk jó komcsi, de, hogy a valahai SZDSZ-esek közül is csak az övék – lásd Tarlós – méltó az életben maradásra, ez új, viszont egyáltalán nem meglepő. Ma ott tartunk Magyarország hanyatlásában, ha valaki nem tapsol velük együtt ütemesen, azt leköpik. Későbben majd falhoz is állítják, így nem csoda, hogy egyre több a kollaboráns.

Ámde a partizán is egyre több, mert midőn a gyalázat napvilágot látott, alternatív és igazi (Cserdi) díszpolgári ajánlatok keltek életre, és úgy általában is az óvodás kollektív tudat, az ős-emberi kibomlott az ország népében, és kiállt a legkisebb fiú mellett, ahogyan keblére ölelte Isaurát is. Így készül Bálint gazda szobra a népek lelkében, mert az igazság általában győzni szokott a mesékben, amit nevezzünk ezúttal is karmának. Hiszen tényleg igaz, hogy míg Vincze Ágnesre már talán két év múlva sem emlékszik senki, Bálint gazdára ellenben igen, és ez lesz a fideszcsürhe legnagyobb büntetése egyébként, amibe bele fognak dögölni.

Hogy míg most valakinek hiszi magát egy tébolyult hatalom kegyei okán, ki fog derülni, hogy valójában senki. Piszok a köröm alatt, vagy az sem, és az ilyesmibe bele szoktak rokkanni a narcisztikus hatalommániás egók, akiknek másuk sincs ezen a kajla világon, mint a hitük és a szolgalelkük. És még tán toldásként azon is mosolyoghatunk kajánul, amikor azt hiszik, most megbüntették Bálint gazdát a múltja miatt, valójában egy szöget vertek a saját koporsójukba, amikor a megalázott ember mögött a népek összezártak. Ez nagyobb közösségépítő erő bármely kétmilliós nagygyűlésnél, mint majd ki fog derülni. Egyszer, valamikor biztosan.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,
3 hozzászólás “Bálint gazda stigmája
  1. Lajos István szerint:

    Fideszkék lábon lőtték magukat csak még nem érzik a fájdalmat a mámortól. Példa kicsiny városunk Czeglédi népszerűbb mint bármelyik helyi politikus.

  2. Yeti szerint:

    Keveslem a szöget.

  3. Jane Doe szerint:

    Ha százhúsz éves lenne a jelölt, akkor elgondolkozna-e a fidesznyik? Ugyan, mivel tenné ezt a bonyolult műveletet? Amivel tehetné, azt rég kiölte belőle az “egyatábor”, ez feltétele a nyájhoz tartozásnak.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!