Őrült és közveszélyes

Én nagyon tisztelem Pető Ivánt még abból az időből, amikor úgy tűnt, ezzel a reménytelen országgal lehet kezdeni valamit. Ma viszont ott tartunk, azon kell vitatkoznom vele, hogy az ország jelenlegi első embere normális, avagy sem. Ide jutottunk. Pető Iván ugyanis sok egyéb mellett arra ragadtatta magát, hogy vitatkozik azokkal, akik Orbánt elmebeteg, pszichésen súlyosan sérült emberként jellemzik. Szerinte tudatos, de erkölcstelen politikusról van szó, s lám és ím, velem is hadban áll emiatt.

Már első országlása idején is, amikor messze volt a mai tébolyult formájától, az akkori főnököm elalélt a vélt okosságától. Nem győztem ellent mondani neki, s hogy jó volt a szimatom, állítólag már akkor le is fasisztáztam. Erre nem is emlékeztem a mai vérzivatarban, egy ismerősöm mesélte a minap vihogva. Ez nem érdem, hanem végtelen szomorúság forrása. Különben is, most Orbán Viktor elmebéli állapota a kérdés, nem pedig az elcseszett világnézete, pedig az is megérne egy misét.

Köztudomásúlag a hülyeségnek három fokozata van orvosilag, amelyet súlyosbodó sorrendben imbecillis, debilis és idióta névvel illet a szakirodalom. A legutolsó már ilyen taknya-nyála folyós szint, Orbán Viktornak viszont nem ilyen értelemben ment el az esze, hanem a gonoszság vitte el nagyon messze. Vagy azért lett gonosz, mert a személyisége meghasadt, ezt én nem tudhatom, viszont mesélni tudok róla, és ez kötelességem is, ha már ilyen betűvetőnek szegődtem a holocén korban.

Hogy egy emberi lény nem passzol a környezetéhez agyilag, azt a szavaiból és a cselekedeteiből tudjuk lemérni. Orbán Viktor is azt hangsúlyozza minduntalan, hogy ezeket figyeljük, illetve, hogy az egyiket ne, azt ne, amit mond, csak azt, amit tesz, mint az közismert a szenvedő magyarok köreiben. Ennek ellenére be nem áll a szája, s bár ezt jól megfontolt politikai érdekből teszi, mégsem mindegy kórtanilag, hogy miket delirál össze. Ha orvos volnék, ami nem vagyok, föl tudnám állítani belőle a diagnózist.

Igaz, egyszerű paraszti ésszel is, ami van nekem, megállapíthatom a sarki ivó stílusában de mégis karakánul és hibátlanul, hogy hülye ez, vazze. Mert az. Túllépve most a kényszeres testi tüneteken, gondoljunk csak a dakota korszakára, amikor mindent a lovon fordítva ülve látott, és kommunistázott veszettül. Ezek is kényszerek voltak, mint a mai keresztényezés, ez az út, ahogyan borul rá a sötétség. Mert, míg fénykorában még azért volt értelme annak, amit beszélt, sok esetben most már az sincs.

“Most itt állunk, azon a helyszínen, ahonnan szétsugárzott, szerteáradt a mágikus energia, amely felvillanyozta és nagyszerű nemzetté formálta a magyarokat. Ha van szakrális lépcső a magyar történelemben, ez minden bizonnyal az. Miképpen az is bizonyos, hogyha van szakrális momentuma, főnix pillanata a magyar lélek újjászületésének, az a pillanat 1848. március 15-e. Ez a magyar élet, ez a magyar történelem páros vezércsillaga. Vérvonal, cél, értelem és mérce. Zsinórmérték.”

Ezt Orbán Viktor mondta, ő maga, a saját szájával, mint ünnepi beszéd. Tessenek elgondolkozni rajta, és levonni a következtetést, hülye ez vagy nem. Nem sértően, hanem orvosi értelemben, hogy a szavak, mondatok, amiket megformál, azok mit takarnak, így egymás mellé rakva mit jelentenek. Érteni vélem a célját, a mondandóját, hogy mit akart mondani a költő, csak nem sikerült adekvátan kifejezni a fejében gomolygó ködöket. Mint a szomszéd Józsi, amikor tök részeg, ettől elveszíti a valóságot, és ismeretlen vidékeken jár az agya.

Az orbáni dumáról többet nem is érdemes, mindenkinek megvan a maga kis színese, ugorgyunk hát a teteleire. Ezekből rohadt sok van, a magam részéről most csupán a külhoni magyarokkal való ténykedését nézem meg, ez is elég. Szórja a pénzt veszettül a határon túlra, s mindenki azt hiszi, hogy vegye a szavazatokat, azért. Is. De elsősorban revizionista célzattal, úgy kezeli már azokat a vidékeket, mint birodalmának részeit. Kitetszik, hogy újabb Bécsi döntésekre vár, amelyek majd Moszkvában születnek azonban.

Ettől mentsen meg minket a jóisten, és ez is mutatja, hogy elment az esze. Einsteinnek tulajdonítják azt a kijelentést, hogy az az őrület, ha rendre mindig ugyanazt csináljuk, és más eredményt várunk tőle. Orbán Horthy-féle új nemzetegyesítő óhajt lenni, ez az elvetélt és elvetemült álma. Erre akkor döbbentem rá végleg, amikor tegnap a Duna Televízióban a székelyek szabadságáért való küzdelemre szólítottak fel. Ennek a fele sem tréfa, ha ez így megy tovább, égésbe taszítja az országot és Európát is.

Beláthatjuk tehát – minden tisztelettel Pető Iván iránt -, azon lehet vitatkozni, hogy őrült-e a manus – szerintem az -, de mindenképpen közveszélyes. És még csak tudatosnak sem nevezném a hajdani szabad demokrata ellenében, mert, ha az volna, látná a katasztrofális végét annak, amit csinál. De erre képtelen, következésképp mégis maradnék annál a konklúziónál, hogy őrült, pszichésen súlyosan sérült, nem tudatos és még erkölcstelen is. Ő tehát Orbán Viktor, a magyarok miniszterelnöke.

Ui: A dühöngő fázis is eljő, nem kellene kivárni.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,
2 hozzászólás “Őrült és közveszélyes
  1. Yeti szerint:

    Le kellett volna váltani még időben ezt a hülye népet.
    Csak a döglött dakota a jó dakota, valahogy így tartották a múltban.

  2. Jane Doe szerint:

    A dühöngő fázisban mi vagyunk, bár mi tudjuk, “Kiterítenek úgyis!”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!