Az egyes számú menekült

– Fogja, Béla – mondta Erős tizedes a recsegő magaslesen a kollégájának – azt a csípőfogót. Vágunk egy kis lukat a határőrizeti célú ideiglenes kerítésen, magyarul gyorstelepítésű gyorsakadályon, még egyszerűbben gyodán, szóval ezen a szaron ott lent, mert vendégünk jön.

– Nekünk? – értetlenkedett Béla – Utoljára azt az óvodás csoportot láttam, még az enszesek se jöhettek ide. – szúrt oda kicsit, de tényleg csak egy csöppet.

– Ne pofázzon, másszon. Nem hozzánk jön, csak be kell engedni. – magyarázott Erős tizedes.

– Akkor meg ki a rossebhez jön? – értetlenkedett Béla, s amikor a tizedes csak intett egyet felfelé a fejével válaszul, teljesen elcsodálkozott, és nagy gonoszan kérdezte.

– A jóistenhez? – tette fel a képtelenséget, vihogott, de nem tudta zavarba hozni a tizedest, aki csak kitartóan mutogatott a fejével felfelé.

– Még nála is feljebb? – csodálkozott már el Béla, és igenlő bólintást kapott, amire érthetetlen okból kifolyólag úgy elkezdett káromkodni, ahogyan csak az anyósától hallotta, ha nem lett kellően szalagos a fánk.

– Most meg mi baja? Ő nem fogadhat vendéget? – így mondta, ki sem merte ejteni a nevet, csak utalgatott, mint hajdan az elvakultak Jehovára.

– Egy hónapja ülök azon a szaron. Lefagy a tököm, az asszony elhagyott, rohad a lábam, de egy kibaszott embert nem láttam errefelé, se ki, se be. Még a madarak is elkerülnek minket, most meg lukat vágjak, mert így jön hozzá – és fölfelé intett – valaki? Így?

– Konspiráció van. – felelte a tizedes – Minden kilométeren vágnak egy lukat a kollégák, senki nem tudja, melyiken érkezik az egyes számú menekült.

– Milyen egyes számú menekült? Mi ez a baromság? – akadt ki Béla teljesen.

– Így írták a napiparancsban, de nem tudom biztosan, sifrírozva volt. – védekezett a tizedes.

– És még mi a szart sifríroztak? – akadt ki Béla már teljesen.

– Hogy bolgárul fog beszélni, arról ismerjük meg. – válaszolta a tizedes.

– És honnan az anyám valagából tudom, hogy bolgár, orosz vagy másfajta?

– Megadtak egy számot, hogy hívjuk fel azt, azzal beszéljen ez az egyes számú, az majd megérti. – suttogott már a tizedes, de nem lehetett tudni, miért.

– Kié az a szám? – vált érdeklődővé Béla. A tizedes pedig körülnézett a ködökben, az avarban, és utána még halkabban mondta, úgy préselve ki a szavakat az ajkai közt.

– A Dobrev Kláráé. – és körülnézett nagy óvatosan.

– Azé? – intett a fejével Béla, feledve a dühét, mert ez már izgalmas volt nagyon.

– Azé. – suttogta a tizedes – Ha aztán beszél vele, akkor kompromittálva lesz, és az egészet a Fletóra lehet kenni. Mindent, a kerítés átvágását, a migráncsszöktetést, mindent, aztán a stopsorossal lecsukhatják végre.

– Hát, ez kurva jó. – vette suttogóra már Béla is – Perfekt. – mondta, de, hogy miért, azt nem tudta volna megmondani – Aztán honnan ismerjük fel, ha jön? – oktalankodott azért.

– Nem maga mondta, hogy nem jár erre senki sem? – vágott vissza a tizedes.

– Igaz, igaz. – nyugodott meg Béla, de azért értetlenkedett kicsit még – de ha mégis, véletlenül rossz embernek vágjuk azt a lukat?

– Ne izguljon. – sutyorogta a tizedes – Nem lehet eltéveszteni, női ruhában lesz.

– És? – akadt fönn Béla ezen – Mi ebben az érdekes?

– Mert férfi lesz, maga barom. – vált elégedetlenné a tizedes.

– És ezt honnan tudjuk meg ebben a genderes világban? Megfogjuk a tökeit? – gonoszkodott Béla.

– Ne őrüljön meg. Ha jön egy mélyhangú nő, aki bolgárul beszél és szőrös a lába, az lesz az.

– A bolgár nőknek amúgy is szőrös a lába, nyaraltam ott eleget fiatalon. – sóhajtott Béla, és elérzékenyült.

– Maga szerint menekülne ide máma egy bolgár nő? – vitte be a végső érvet a tizedes.

– Igaz. – nyugodott meg Béla – Hát, akkor vágjuk azt a lukat. – de nem bírta ki, és még odaszúrt egyet a felesége miatt, a lefagyott tökei miatt meg a rohadó lába miatt is – Jöhetne ürgebőrve kötve, hogy biztosak lehessünk. – de a tizedes ezt már elengedte a füle mellett.

Dolgoztak, szuszogtak, káromkodtak, tépték a vasat, mígnem elkészült a be-, és kijárat. Végezvén fölmásztak a magaslesre, ami majdnem összedőlt alattuk, így várták az egyes számú menekültet, amikor megcsörrent a vonalas telefon. A tizedes fölvette, vigyázzba vágta magát, úgy hallgatta, és élénken bólogatott, meg értemezett, majd letette a kagylót.

– Na, mi van? – érdeklődött Béla, csak úgy csillogtak a szemei a várakozástól.

– Autóval hozták be. – felelte csalódottan a tizedes, Béla pedig úgy káromkodott, mint az anyósa, de nem úgy, mint amikor nem kellően szalagos a fánk, hanem, ha a csupasz bütykével belerúg a budi sarkába. Úgy.

– Ezzel a lukkal meg mi lesz? – kérdezte aztán, amikor elnyugodott.

– Nem mindegy? – zuhant apátiába a tizedes – Majd benövi a gaz. – és ebben maradtak.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum