Pupákok október idusán

Ott ült Kovács őrvezető az ügyeleti szobában, és bámult ki az ablakon. Nagyon éjszaka volt és nagyon sötét, a Hold alig is pislákolt, a kandeláber pedig, magunk közt szólván, amióta korszerűsítették, szart se ért. Csak mintha valami paca lett volna a tintaszínű égen, egy világosabb folt, még azt sem lehetett látni, ahogyan a levelek ringtak és bucskáztak alá, mert ősz volt már nagyon.

Viszont Kovács őrvezető lelke sem nem lengett, se nem suhant, hanem olvasgatta a lapot, amely kolumnás tudósítást közölt, hogy miniszterelnök úr avatott megint. És Kovács őrvezető göcögött magában, rengett a hasa, hullámzott, midőn olvasta, hogy nagy nyelvi leleménnyel pupákoknak nevezte a népeket. De ez a mi őrvezetőnk fejben kissé gyönge volt, ezért hihette azt, hogy a pupák az új elvtárs, és így is lett benne, így ragadt.

Ezért történhetett, hogy amikor csörgött a telefon, mint horrorfilmekben szokásos, olyan kitartóan és olyan félelmetesen is legalább, s amikor fölvette, valami felsőbb hatalomtól vezérelve így szól bele: mondjad, pupák! De senki nem sértődött meg a vonal túlsó végin, sőt, segélykiáltás jött onnan, szinte sikoltás, hogy jöjjenek gyorsan, mert leszakadt az ég. Legalább ezt hitte Kovács őrvezető a kétségbe esésből, ami a kagylóból áradott.

Azt lihegte, sírta a telefon, hogy veszélyben a haza, a sarkon, a sötétben gyülekezés van, ketten döntik meg a rendszert a padon. Egyikük ül, a másikuk fekszik, úgy szervezkednek az ellenforradalmárok, s hogy halmazati legyen a vétek, ráadásul életvitelszerűen, mert az egyik eszik. Közterületen eszik, ezt sikította a telefon, és ettől Kovács őrvezetőnek eszébe jutott, hogy hiszen tizenötödike van már az őszben, s akkor ez már a tizenhetes kód.

A tizenhetes kód alapján éjféltől, aki a padon életvitelszerűen eszik, a rendszer ellensége. Minden jog szerint lehet szétrúgni a töttyedt valagát, és vinni őt a fogdába. Ezek pláne meg ketten voltak, gyülekeztek, és életvitelszerűen. Az ilyeneknek kényszermunkát adott volna Kovács őrvezető kőfejtőben, de a rendszer nem engedte, ilyen gáláns volt a rendszer, és nagylelkű a vezére, és a jóisten is egy személyben, ezt el ne feledjük.

Még leellenőrizte, hogy a hívás nem móka-e, nem kacagás, de, amikor megtudta, hogy Varga házmester a telefonáló pupák – ez nagyon megtetszett neki -, minden egyértelmű volt, így riadót fújt. Ez annyiból állt, hogy a széken hortyogó Nagy közrendőrt oldalba bökte, és a fülébe üvöltötte, ébredj, pupák, megyünk. Nagy közrendőr először leesett az anyaföldre, de aztán összeszedte magát, együtt húztak egyet a szíjukon, és beleszirénáztak a nagybüdös éjszakába.

A helyszínre érkezvén látták ám, hogy valóban tényállás forog fenn. Ott csámcsogott az egyik fellazító módon, a másik pedig kapucniba burkolózva feküdt mellette, még csak meg sem riadt, amikor csikorogva fékeztek, és a villódzó kék fény Szabó műsorvezetőt hologramozott a térkövek fölé, mint a szocialista szellem vasútját. Kiszálltak a szervek a géperejű járműből, és foganatosították az intézkedést.

Ez abból állt, hogy Kovács őrvezető újólag megigazította a nadrágszíját, ahogyan az apjától látta kölökkorában a náspángolás előtt, s ami így az erő képzeteként maradt meg benne. Elordította magát, hogy eszünk, pupákok? Eszünk, eszegetünk? Gyülekezünk pupákok? – ezt már nem bírta abbahagyni – Majd szó nélkül bilincselte meg az eszegetőt és lökte a géperejű járműbe, de az meg sem mukkant. A halálra ítéltek lemondásával ücsörgött az autóban, és hallgatott. Talán könyökölt is.

Örült Kovács őrvezető nagyon, hogy egy már megvan, de ott volt a másik, amelyik elszántabb lehetett, mert meg sem moccant, életjelet sem adott. Ordított neki, hogy pupák, ébresztő, de semmi. Ekkor fogta a gumibotját, és megbökte, de csak kongott és koppant az alvó, és Kovács őrvezetőbe belehasított a felismerés, hogy ez megfagyott baszd meg. Nagy közrendőr volt a higgadtabb, és belevilágított az arcába, viszont sikított, nincsen arca, baszd meg, ezt vonyította.

Mint akik mocsári szörnyet láttak, toporzékoltak, meg böködték az alvót, aki csak kongott fémesen. Már hívták volna kétségebe esésükben a mentősök gondoskodó csoportját, hogy vigyék innen, mert már szaga van, amikor Nagy közrendőr kezdte kopogtatni módszeresen a rendbontót, aki kongott és puffogott, mint a rumbatök. A közrendőr pállott agyába beléhasított a felismerés, amit közszemlére is tett: ez szobor, baszd meg.

Körbejárták, hümmögtek, hogy tényleg az, madárszaros is az egész, de nem tudták mire vélni a létezését. Mi a rosseb, állapították meg, és Kovács őrvezető mondta ki a tutit, hogy biztos azok a kutyás pártosok szórakoznak megint, a múltkor is alig lehetett lebontatni velük a buszmegállót. Csak azok lehettek, ki más? Sőt, most látták meg, hogy annyira cukkolódtak, még virágot is tettek a lábához. Hallatlan, mondta Nagy közrendőr. Bekapcsolta a szirénát, és vitték a másik renegátot. Mondom, tizenötödike volt, és október hava.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum