Ha és de

Azt mondta a drága, egyetlen Jean-Claude Juncker, hogy “Orbán Viktornak nincs többé helye az Európai Néppártban”. Ezt aztán a baloldali médiatúlsúly fölkapta, mint valami szakadt zászlót, és elharsogta kelettől nyugatig. Ez volt a címe az összes tudósításnak, a lipsikomcsi magyar polgár pedig sóhajtott nagyot megkönnyebbülve. Aztán elolvasta az egészet, és lekonyult a farka vagy a füle gusztus szerint.

Ott belül az állt ugyanis: “…Hacsak nem szavatolja nekünk, hogy tiszteletben tartja az EPP alapértékeit és választási programját…” – De szavatolni fogja. Mivelhogy a külügyminisztere kijelentette, hogy belülről óhajtják szétrohasztani, s ha ő mondja, akkor úgy is lesz. Innen is látszik, hogy baj van az összetett mondatokkal, mert mindig van egy második részük, amely kezdődhet “ha”-val, “azonban”-nal meg “de”-vel is, vagy esetünkben “hacsak”-kal, ugye, amiből soha nem sül ki semmi jó.

Itt van nekünk például ez a Heinrich Himmler. Ő ígéretes fiatalember volt, jó nevelést is kapott, erre keresztapja is determinálta szinte. A gőgicsélő kisdedet Wittelsbach Henrik bajor herceg tartotta a víz alá, és ő tett ígéretet arra, hogy ellenáll a gonosznak, és a kis Heinrichet is megóvja annak incselkedésétől. Az ifjú szorgalmas volt és éles eszű, kitűnő tanulmányi eredménnyel, sakkozott, zongorázott, bélyeget gyűjtött és kertészkedett.

Miközben tudjuk miket cselekedett és hagyott cselekedni. Még 1943. október 4.-én, midőn a zsidók kiirtásáról először beszélt nagy nyilvánosság, párt-, és álattársai előtt, akkor is meg volt győződve a saját kiválóságáról, kifejtette nagyszerűségét, így: “…Keménnyé tett minket ennek elviselése, hogy ezzel egyidejűleg tisztességes emberek maradtunk – eltekintve az emberi gyengeségek miatti kivételektől -, és ez egy olyan dicsőséges fejezet, amelyről nem beszéltünk és nem is fogunk beszélni…”

Heinrich Himmler kiváló családapa volt, nagyszerű hazafi, azonban… Látjuk a fonákságot, ugye. Előfordulnak ilyen félreértések, amelyek azonban olykor végzetesek.

Egy bizonyos Keno Verseck is foglalkozott Orbán Viktor Mihállyal megrovólag, és kiemelte: Orbán Viktor miniszterelnök “zéró toleranciát rendelt el a zsidógyűlölettel szemben”, de a politikus és pártja ezzel egyidejűleg “bevallottan antiszemita” emberek előtt adózik tisztelettel. – Megint az a rohadt de, ami mindig a lényeget mutatja meg nekünk.

Ez az orbáni zéró tolerancia juttatja eszembe például, hogy mindemellett és ennek dacára miniszterügynök elvtársunk levélben mondott köszönetet az Arany Hajnal nevű görög szélsőjobboldali, sőt, neonáci alakulatnak, mert megvédték őt az Európai Parlamentben ettől a dúvad Sargentinitől. A Le Soir című lap ennek kapcsán idéz egy EPP képviselőt, aki azt mondja: “Nem akarjuk megszabni Orbánnak, hogy kinek írjon és kinek ne, ez legyen az ő problémája, de az biztos, hogy nem kötelességünk szeretni a barátaink minden barátját”.

Már megint ez a megengedő taknyolás. Ennek kapcsán mindig és újra felötlik bennem 1938. szeptember 29., amikor az akkori lipsik Münchenben odadobták Hitlernek Csehszlovákiát, Chamberlain pedig boldogan lobogtatta a papírját, hogy megőrizte a békét. Aztán egy év sem telt el, és lángokban állt a világ.

Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy Orbán egyívású Hitlerrel – dehogynem -, hanem azon a megengedő gondolkodáson busongok, amely mindig megtalálja a “ha”-kat, “azonban”-okat és a “de”-ket, hogy igazolni tudja a saját töketlenségét. Szijjártó – egyetlenünk szája – kijelentette, hogy szét akarják barmolni a Néppártot, ez a Juncker pedig az értékek betartásáról hadovál és ábrándozik. Nevetséges, de emiatt fogunk megdögleni, és ők is

Orbán Viktor Mihályról is az a vélekedés, hogy jó, jó, kicsit meghízott, kicsit gonosz lett, és lop csöppet, de olyan nagy tudású és nagy formátumú világmegváltó mégis. (Megengedő mellékmondat) Hogy Gyurcsányt idézzük, lófaszt, mama. Dagadt, tehetségtelen, törtető bunkó, gonosz zsarnok és beteg elme. Mindenki kiegészítheti a portrét kedve szerint, mindenféle “de” nélkül. Kijár az embereknek, hogy tisztán beszéljenek előttük.

Hogy a maszatolás és szöszmötölés milyen eredményre vezet, azt már három választás is bizonyítja. Én itt éjjel kettőkor felébredvén nem a világot akarom megváltani, hanem csak arra utalok, nem ártana tiszta vizet önteni a pohárba. “A krumplileves legyen krumplileves”, ugye, a gonosz pedig gonosz, akit el kell söpörni. Mindenféle megengedő “de” nélkül.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,
1 hozzászólás “Ha és de
  1. Yeti szerint:

    A hitler nevűhöz is kellett a sztálin nevű seprű!
    Bauer vagy muzsik egyként csak ráfázhatott a söprögetésre, milliószámra.
    Egyáltalán, lenne jelen esetben helyi újgecink seprű céljára?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!