Ott ült Kovács őrvezető az ügyeleti szobában, és bámult ki az ablakon. Nagyon éjszaka volt és nagyon sötét, a Hold alig is pislákolt, a kandeláber pedig, magunk közt szólván, amióta korszerűsítették, szart se ért. Csak mintha valami paca lett volna a tintaszínű égen, egy világosabb folt, még azt sem lehetett látni, ahogyan a levelek ringtak és bucskáztak alá, mert ősz volt már nagyon.
Viszont Kovács őrvezető lelke sem nem lengett, se nem suhant, hanem olvasgatta a lapot, amely kolumnás tudósítást közölt, hogy miniszterelnök úr avatott megint. És Kovács őrvezető göcögött magában, rengett a hasa, hullámzott, midőn olvasta, hogy nagy nyelvi leleménnyel pupákoknak nevezte a népeket. De ez a mi őrvezetőnk fejben kissé gyönge volt, ezért hihette azt, hogy a pupák az új elvtárs, és így is lett benne, így ragadt.
Ezért történhetett, hogy amikor csörgött a telefon, mint horrorfilmekben szokásos, olyan kitartóan és olyan félelmetesen is legalább, s amikor fölvette, valami felsőbb hatalomtól vezérelve így szól bele: mondjad, pupák! De senki nem sértődött meg a vonal túlsó végin, sőt, segélykiáltás jött onnan, szinte sikoltás, hogy jöjjenek gyorsan, mert leszakadt az ég. Legalább ezt hitte Kovács őrvezető a kétségbe esésből, ami a kagylóból áradott.
Azt lihegte, sírta a telefon, hogy veszélyben a haza, a sarkon, a sötétben gyülekezés van, ketten döntik meg a rendszert a padon. Egyikük ül, a másikuk fekszik, úgy szervezkednek az ellenforradalmárok, s hogy halmazati legyen a vétek, ráadásul életvitelszerűen, mert az egyik eszik. Közterületen eszik, ezt sikította a telefon, és ettől Kovács őrvezetőnek eszébe jutott, hogy hiszen tizenötödike van már az őszben, s akkor ez már a tizenhetes kód.
A tizenhetes kód alapján éjféltől, aki a padon életvitelszerűen eszik, a rendszer ellensége. Minden jog szerint lehet szétrúgni a töttyedt valagát, és vinni őt a fogdába. Ezek pláne meg ketten voltak, gyülekeztek, és életvitelszerűen. Az ilyeneknek kényszermunkát adott volna Kovács őrvezető kőfejtőben, de a rendszer nem engedte, ilyen gáláns volt a rendszer, és nagylelkű a vezére, és a jóisten is egy személyben, ezt el ne feledjük.
Még leellenőrizte, hogy a hívás nem móka-e, nem kacagás, de, amikor megtudta, hogy Varga házmester a telefonáló pupák – ez nagyon megtetszett neki -, minden egyértelmű volt, így riadót fújt. Ez annyiból állt, hogy a széken hortyogó Nagy közrendőrt oldalba bökte, és a fülébe üvöltötte, ébredj, pupák, megyünk. Nagy közrendőr először leesett az anyaföldre, de aztán összeszedte magát, együtt húztak egyet a szíjukon, és beleszirénáztak a nagybüdös éjszakába.
A helyszínre érkezvén látták ám, hogy valóban tényállás forog fenn. Ott csámcsogott az egyik fellazító módon, a másik pedig kapucniba burkolózva feküdt mellette, még csak meg sem riadt, amikor csikorogva fékeztek, és a villódzó kék fény Szabó műsorvezetőt hologramozott a térkövek fölé, mint a szocialista szellem vasútját. Kiszálltak a szervek a géperejű járműből, és foganatosították az intézkedést.
Ez abból állt, hogy Kovács őrvezető újólag megigazította a nadrágszíját, ahogyan az apjától látta kölökkorában a náspángolás előtt, s ami így az erő képzeteként maradt meg benne. Elordította magát, hogy eszünk, pupákok? Eszünk, eszegetünk? Gyülekezünk pupákok? – ezt már nem bírta abbahagyni – Majd szó nélkül bilincselte meg az eszegetőt és lökte a géperejű járműbe, de az meg sem mukkant. A halálra ítéltek lemondásával ücsörgött az autóban, és hallgatott. Talán könyökölt is.
Örült Kovács őrvezető nagyon, hogy egy már megvan, de ott volt a másik, amelyik elszántabb lehetett, mert meg sem moccant, életjelet sem adott. Ordított neki, hogy pupák, ébresztő, de semmi. Ekkor fogta a gumibotját, és megbökte, de csak kongott és koppant az alvó, és Kovács őrvezetőbe belehasított a felismerés, hogy ez megfagyott baszd meg. Nagy közrendőr volt a higgadtabb, és belevilágított az arcába, viszont sikított, nincsen arca, baszd meg, ezt vonyította.
Mint akik mocsári szörnyet láttak, toporzékoltak, meg böködték az alvót, aki csak kongott fémesen. Már hívták volna kétségebe esésükben a mentősök gondoskodó csoportját, hogy vigyék innen, mert már szaga van, amikor Nagy közrendőr kezdte kopogtatni módszeresen a rendbontót, aki kongott és puffogott, mint a rumbatök. A közrendőr pállott agyába beléhasított a felismerés, amit közszemlére is tett: ez szobor, baszd meg.
Körbejárták, hümmögtek, hogy tényleg az, madárszaros is az egész, de nem tudták mire vélni a létezését. Mi a rosseb, állapították meg, és Kovács őrvezető mondta ki a tutit, hogy biztos azok a kutyás pártosok szórakoznak megint, a múltkor is alig lehetett lebontatni velük a buszmegállót. Csak azok lehettek, ki más? Sőt, most látták meg, hogy annyira cukkolódtak, még virágot is tettek a lábához. Hallatlan, mondta Nagy közrendőr. Bekapcsolta a szirénát, és vitték a másik renegátot. Mondom, tizenötödike volt, és október hava.
Vélemény, hozzászólás?