Orbán, az ’56-os hős

A hétvégeken mindig Rétvári Bence szokott szórakoztatni minket különféle jó hírekkel. Ilyenkor, a vasárnapi mise környékére időzíti általában az olyan kijelentéseket, hogy kinek miért nagyon jó éppen, s kinek lesz majd, mely társadalmi rétegek részesülnek a NER jótéteményeiből, ők pedig hogyan fáradoznak szakadatlan a boldogulásunkon, ilyenek.

Ezen a héten másfajta örömöket kínált. Nem arról mesélt, hogy mért mosolyog az egész ország szünetmentesen a rohadt fogával, mert kapott egy zsák krumplit, hanem utat mutatott mintegy, kijelölte az ösvényt, amelyen haladni szükséges az elhülyüléshez, hogy úgy általában akadályok nélkül fogadhassa be az egész lakosság, komplexen és kollektíven a szent lelket, és az Isten csavaros farkát.

Az államtitkár rámutatott – szólnak a híradások -, szóval rámutatott, s magunk látjuk is, midőn acélos tekintettel, a jövőbe vetett hittel lengeti a mutatóujját, szóval, még egyszer: rámutatott, hogy „az iskolai nevelés sem kulturálisan, sem felekezetileg nem lehet független”. Ezt egyszerűbben úgy mondják, folyik a rekatolizácó, és alattvalókat tenyésztünk.

Én ilyesmin élcelődni már nem bírok, így momentán Rétvári államtitkárról szóló gondolkodásomat be is fejezem azzal a toldással, hogy ördögi körbe kerültünk mi ketten – államtitkár úr meg én, de az egész NER is -, mert a permanens hülyeségekre hasonképp szünet nélkül kell reflektálnia az embernek, mert a végén még azt hiszik, hogy nekik van igazuk.

Rétvári államtitkár viszont nem azért menekül meg, mert olyan jámbor a szívem, hanem, mert kihívója akadt az eseményekben, de még milyen. Orbán Viktor emlékérmet kapott ugyanis, mégpedig az 1956-os mártírról, Szobonya Zoltánról elnevezettet, és ez az esemény mutatja nekünk, Rétvári államtitkár ábrándozása a kívánatos oktatásról – amely nem független – milyen eredményekhez vezethet. – Ilyenekhez.

Olvasva ugyanis, hogy „a díjat azok vehetik át, vagy kaphatják posztumusz, akik életüket áldozták a forradalomban való részvételért, példát mutattak a harcok alatt, vagy példát adnak a magyarság felvállalásáról”, és végig gondolva, hogy Orbán Viktor Mihály milyen fajsúlyos szerepet játszott ’56-ban, előttünk áll az odaítélés aktusában megtestesülő kiforrott szervilizmus, amely már az idiótaságba hajlik, így tökéletesen NER kompatibilis.

A díjat ugyanis a Szobonya család legidősebb tagja ítéli oda, mint a kuratórium elnöke. Ebben a gesztusban tehát mást nem láthatunk, mint a vallásos imádat és rajongás megtestesülését, lévén, Orbán Viktor Mihály egyetlen kritériumnak sem felel meg, ami miatt a díj elnyerhető. Életét nem áldozta a harcokban, példát sem mutatott a küzdelmek során, ugye.

Magunk közt szólván ’56-hoz annyi köze volt a most ennek okán kitüntetettnek, hogy még szakállasan Nagy Imre szimbólumával kurválkodott, és zavarta ki a már úgyis poroszkáló oroszokat. Létezése tehát már akkor hazugságban fogant, hiszen láthatjuk, hogy akinek a szimbolikus koporsójánál akkor verte a nyálát, annak a szobrát most készül eltávolítani, hogy újraírja a történelmet.

Már évek óta annyira tarja csak ’56 hőseit, hogy a Forradalom lángja nevet viselő alkotást is egy kutyafuttató mellé költöztette. Ott tartunk, hogy Dózsa László a legnagyobb király, és Wittner Mária az egyetlen hős, mert ők egyelőre még ugyanúgy kéznél vannak, mint a Szobonya család legidősebb tagja, akinek senki nem mondta meg, hogy tévedni tetszik, sőt, ez így valahogyan olyan perverz gesztus.

Nem tudom, hogyan illik viselkedni ilyen kitüntetésekkel, de, ha a Kossuth-díjat vissza lehet utasítani, hogy komcsiktól nem veszem át, ilyen Szobonya emlékéremre is lehetne annyit mondani, hogy nem vagyok méltó rá. Ilyenről azonban ne is álmodjunk, mert ahogyan az odaítélés gesztusát belengi a mindennapos agyvérszegénység, a jutalmazottat pedig hasonképp üli meg a romlott gonoszság.

S ez, hogy szimbiózisba került az elvakult szervilis imádat, s kitenyésztődött az, aki élvezi, sőt, hovatovább elvárja a személyi kultusz játékos formálódását, több más mellett mutatja, hogy abba a történelmi korba jutottunk vissza, ami ellen azok harcoltak, akiket most nem tüntettek ki, hanem helyettük az érdemtelen és nevetséges Orbánt. Szintet léptünk megint.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum