A pad

Új-Türkiában nem ismerték a színeket az emberek. Egyszerűen nem volt módjuk találkozni ilyenekkel, mert a Párt a kedves vezető kilencvenkilencedik születésnapján betiltotta az összeset a feketén, fehéren és szürkén kívül, ennek viszont százhuszonnyolc árnyalatát ismerték, és mindre volt külön szavuk is. Erre akkor jöttek rá, amikor még régebben, a türk gyökerek felfedezése után azt is kiderítette a keresztényidomítási minisztérium, hogy az eszkimókkal is rokonságban állunk.

Ekkor vezették be a kötelező eszkimópuszit, a taknyos orrok összedörgölését, és azt is, hogy a vendéglátónak föl kell ajánlania asszonya bájait vendége számára. Ha nekik a hóra van száz szavuk, nekünk a szürkére lesz. Mondta a kedves vezető, s lett. De, hogy milyenek, azt jobb nem is tudni.

Ezt a feleség-felajánlást még helyeselték is a szaporulat miatt. Kicsit ellenkezett a kereszténység tanításaival, de megoldották, beiktattak egy ötödik evangelistát Töhötömnek tulajdonítva a szöveget, ezzel bizonyították, hogy az apostolok is magyarok voltak, akik persze a távoli sztyeppékről érkeztek szárított hússal a nyereg alatt, és kumisszal a bőr kulacsukban.

A türk beütés onnan is látszott, hogy a fényképeken, amelyeket a Riposzty nevű újság szemfüles fotósa készített erről a Töhötömről, ennek enyhén vágott szemei voltak, és kiugró járomcsontja, így kicsit hasonlított is a kedves vezetőhöz. Ahhoz az állapotához, amikor a nagy zabálásoktól akkora lett a feje, hogy már a szeme sem látszott.

Ekkor nevezték át az országot Új-Türkiának, hogy megmutassák a világnak gyökereiket és identitásukat, de senkit nem érdekelt. Amióta az egész országot pengés drótok ölelték körül, ki és bejutni nem lehetett, a madarak is csak szürkület után vagy nagy ködben, és puszta kíváncsiságból röpültek át a tiltott zónán, kockáztatva a légvédelem tüzét, és a vizesárkokban cirkáló anyahajókról felszálló vadászgépek levegő-levegő rakétáit.

Egyébként sem volt sok látnivaló a kerítéseken belül, romos stadionok, lepusztult, valaha működő gyárak, és kockakő mindenütt, aminek a monotóniáját olykor megszakította egy-egy fehéren világító kereszt. Sötétedés után mindent megült ezen kívül a félhomály, mert az egész országot a kedves vezető veje kandeláberezte be, de amúgy sem érdekelt senkit, már évek óta kijárási tilalom volt a migráncsok miatt.

Már senki nem tudta mi is az, gyerekek ijesztgették egymást, hogy elbújtak a sarkon, és a kis óvodás társaik elé ugrottak migráncs üvöltéssel, amitől azok vagy összeszarták magukat, vagy baleset történt, mert az Elit Óvodás Kommandóra kiáltottak rá, akkor viszont kaptak egy sorozatot a veséjükbe. Mégsem tudtak leszokni az ijesztgetésről, ez volt az egyetlen szórakozásuk ugyanis, pöttyös labdát, műanyag dömpert már nem gyártottak, mert minden anyagra szükség volt a határ őrzéséhez.

A színeket a kedves vezető kilencvenedik születésnapján tiltották be, mert a vén hugyost minden élénkebb ruha, minta a buzikra emlékeztette, akiket nem sikerült még teljesen kiirtania. Nem bírta megjegyezni azonban a szivárványzászló hat színét, ezért minden színt kiiktattak az országban, a gyomot szürkére festették, a fákat kivágták, és olykor eltakarták a Napot is, ha túl sárga volt. Betiltották a napozást, és fehérítő krémmel kellett kenegetnie magát mindenkinek. Akinek nem fekete volt a haja, be kellett festenie. Az öregek jól jártak az ősz fürtjeikkel, mert nem kellett annyit fodrászhoz járniuk.

Az ország zászlaja fekete alapon fehér fogaskerék, amelynek a közepéből szürke kereszt állt ki. Évekbe telt, de minden színt eltüntettek Új-Türkiából, az emberek kizárólag fehérrépán éltek, tejet ittak fekete kenyérrel, fekete kávét szürcsöltek, fehér retket rágcsáltak, és így lett teljes a harmónia, amikor egy reggel váratlanul beütött a ménkő.

A járda töredezett, málló betonját valaki vagy valakik az éjszaka leple alatt és a kijárási tilalom ellenére olyan színesre pingálták, hogy szúrta az emberek szemét, hasraesett rajta a napsugár, és mintha élet költözött volna a környékre ettől, amit hagyni nem lehetett természetesen. Fekete-fehér csíkos rabruhás hajdani tanárok, filozófusok és írók, akik bejárták a megfelelő utat – munkanélküliség, közmunka, kilakoltatás, hajléktalanság, börtön – festették feketére ezt a gyalázatot, miközben persze folyt a nyomozás.

Eredménytelenül, mert azt sem tudták kideríteni, a tettes vagy tettesek honnan szereztek be színes festéket, ami csak csempészáru lehetett. Ebből arra következtettek, hogy a Soros áll a bűncselekmény mögött, aki már százhatvankét éves volt, mégis csak azon járt az esze, hogy ezt a kis lángoktól öleltet eleméssze, vérét szívja, és nem eszkimókat, nem türköket, hanem másféle muszlimokat telepítsen be. Viszont egy sem akart idejönni.

Fél óra alatt eltűnt a flaszterról a gyalázat, és minden rendben lévőnek tűnt, amikor másnap reggelre szerte Új-Türkia nagyobb városaiban megjelentek a színek. Ezt a kihágást már a belügyminiszter vette kézbe, intézte, s mivel nem akart lebukni, hogy két hét alatt mégsem tett rendet, nem verte nagydobra, sőt, az Új türk harsona, az egyetlen napilap, és a T1, a központi televíziós csatorna sem számolhatott be az atrocitásokról,

Kuss volt, közben a vetőgépeket festékszóró járgánnyá alakították, és amint megjelent valahol egy ilyen csupaszín pacni, indult is a traktor, húzta a festékszóró vetőgépet, és seperc alatt rend is lett, monoton fekete-fehér volt minden. Járási szinten hoztak létre színelhárító irodákat vezetővel, helyettessel és titkárnővel, flottul mentek a dolgok, amikor a lázadás új szintre lépett.

Nyugat Alsó-Türkiában egy reggelre nem a flasztert, hanem az évek óta rohadó két padot színesítették ki az aljas gazemberek, de a traktorral nem fértek hozzá. El kellett tüntetni a gyalázatot, ezért hívták a helyi irodavezetőt, hogy nagy a baj, eláradt a gonoszság. Föl sem öltözött, a selyem hálóingjében sietett a bűnügy helyszínére. Nézegette balról is meg jobbról is, látta, hogy a vetőgép itt tehetetlen, ezért a fehérrépából származó mérhetetlen erejével és egy balta segítségével vágta olyan apró miszlikekbe, hogy a színe is eltűnjön örökre.

Ekkor viszont, amikor épp végzett, a hangszóró, amely eddig a kijárási tilalomra emlékeztette öt percenként az embereket, bugyborékolva megszólalt, és elkezdte mondani, hogy vágom a fát hűvös halomba, fényesül a görcse sikongva, és így tovább, teljes lett a káosz. De akkor sípszóra az Óvodás Elit Kommandó tagjai ugráltak le egy teherautóról, és szarrá lőtték a hangszórót, hogy csend legyen végre. És az is lett.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum