Kampec dolores LXXVII. – Istenek alkonya

Ott állt tehát Béla a Föld nevű bolygón, annak is a legközepén, a kocsma-csakra udvarában a fa alatt, és azon tűnődött, mi legyen most azzal a bohókás elhatározással, amelyben nem a fröccsök urának, sem más egyébnek ígérte meg – mert azzal lehetett volna mit kezdeni -, hanem saját magának, hogy engedve bohókás ifjúkora álmainak, a fa tetejére költözik, és ott tűnődik aztán a világ ostobaságán az idők végezetéig. És még egy nap, ezt el ne feledjük.

Fölnézett emigrációjának vágyott gyönyörűségére, amely ideálisnak tűnt mindenféle szempontból. Messze sem volt, hogy habzó nyálú tengereken vagy porzó pusztaságokon, fagyott rónákon lehessen eljutni odáig, mégis kívül esett a földi poklon, mert azzal kecsegtetett, hogy duplaisten válhatik belőle, ahogyan Mohamed koporsójaként ott imbolyog ég és föld, a rigószaros udvar meg a tajtékos mennyek között, s mindeközben reászáll a jó Sziddhartha minden nyugalma, bár ez kétséges volt.

Nézte Béla, nézte a fát, és reciprok tériszonya támadt, mert a magassággal szembesülve kezdett zsibbadni a lába, és azt hitte, fölesik mindjárt. Mindezt azonban betudta annak, hogy a bimbózó levelek között meglátta Isten háromszögletű szemét, és úgy hitte, abba borzong bele. Hiszen mi lesz, ha felköltözik, és előbbi gondolata nyomán ő lesz a migránsok színe virága és a Mount Everest csillaga is egy személyben, hogy akkor már hárman lesznek, akik semmit sem tudnak majd kezdeni az elcseszett világgal, és tanakodhatnak, hány isten kellhet a megváltáshoz, míg rá nem jönnek, hogy egy sem vagy számtalan, ez gusztus dolga.

Ilyenek hömbölögtek a fejében, míg azon tűnődött még ezzel mintegy párhuzamosan, hogy vagy a fa nőtt meg egy év alatt, amióta utoljára táborozott rajta, vagy ő ment össze véglegesen a világ nyomása alatt. Ez azonban momentán eldönthetetlen dilemma volt, és értelmetlen is persze, mert nem ez volt a lényeges, hanem, hogy fel kéne jutni rá. Nem emlékezett arra, régebben ez hogyan sikerülhetett, és már kezdett nyúlós melankóliába süppedni, hogy szégyenszemre azért marad megváltatlan a világ, mert a következő próféta nem tud fára mászni.

Ilyen csúfság nem eshetik meg. Így volt ezzel az egyik rigó is, és nem tudni, honnan, de szerzett egy kötélhágcsót, ledobta az alant nyüszögve tanakodóak, és füttyentett. De olyan élesen, mintha Pál utcai fiú lenne, sőt, mintha mondta volna is, hogy papuskám, ezt azonban Béla csak képzelhette, mert a szárnya a csőre között volt klasszikusan, akárha ujjak, hogy kipréselhesse magából a gőzmozdonyok hangját. Ott imbolygott a hevenyészett lépcső a leendő Isten orra előtt, a madár pedig a másik szárnyával hívogatta, mint valami elcseszett szirén, kacsintott és fütyölt megint.

Az éktelen hangtól leomlott a templom tornya, és látszott, hogy elkezdődött a végítélet, amelyet egy jószándékú, ámde hebehurgya madár fütyörészése indított útjára. S nehogy valami visszafordíthatatlan baj történjék, Béla lábaiba visszatért az élet meg messzire tűnt fiatalságának ereje és rugalmassága, így termett egy csapásra a fa tetején, mint egy macska. És tényleg, az udvar kandúrja ezt látva rákacsintott, megpödörte a bajuszát és mórikálta magát, mert itt volt a tavasz, és buzgott a vére. Béla azonban nem kért az udvarlásból, hanem kicibálta a rigó csőréből a szárnyát, hogy füttyögésével ne dönthesse romba a falut.

A tűzoltást így elvégezve, útban az istenség, s így egyben a lelki szegénység felé, megvizsgálta az új létállapot lehetséges előnyeit, és rá kellett jönnie, hogy ez nem is annyira kívánatos. Mert még bódhisszatva sem volt, de már nyomta a seggét a fa egyik bütyke, és ez így valahogyan méltatlan volt. Viszont magyarázatot adott arra, hogy az összes isten miért szenvedő képpel szerepel az egész képirodalomban, mintha a megváltandókért vennék magukra a kínokat, holott csak az ülés kényelmetlen. Ekképp minden más lehetne vagy lehetett volna, ha Jézusnak van egy kispárnája.

Így gyalázta meg Béla egy szempillantás alatt az egész redves falu évezredes kultúráját, és efölött ott lebegett mintegy glóriaként a rigó füttyétől összeroskadt templom pora, mint egy utolsó, kétségbeesett sóhajtás. A bádogbános pedig visított nyüves életének romjain, amiből látszott, hogy az ő hite nem a rongyos lelkében, hanem dohos falak között lakik csakis, ilyképp hoppmester ő csupán egy kopott cirkuszban, másodosztályú idomár, akinek rég lejárt a szavatossága de mindig újra csomagolják. Nevetséges volt a kisszerű alak, Bélában azonban nem véletlenül lakott ezer isten.

Nem a bádogbánosért, nem is a szaros temploma, hanem a duplagyűrűsök miatt megkereste a csatakok mélyén rejtőző irgalmat, s hogy ne vegye el a falutól az életet, amelyet a jelek szerint csak a nekik celebrált cirkusz adott, mert ennyit érdemeltek és nem többet, megkérte a rigót, hogy szívjon vissza mindent. A fütty, mint valami sarki fény, a messzi horizontról indult visszafelé lilán és zölden. Áramlott a rigó tüdejébe, s amikor a templomhoz ért, az téglánként épült újra, a port szívta magába, egyet, reccsent és készen volt minden. A bádogbános dicsérte az urat, és a rigó magára is vette. Olyan peckesen üldögélt, mint egy zupás őrmester, s hogy kiteljesedjék a kegyelme, odaszart a fűre, és a rend egycsapásra helyreállott.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!