A kamera madártávlatból, nagytotálból közelít, a felhők mögül előbukkan a rónaság, egy gémeskút mellett budi áll. Két alak poroszkál, az egyik tevén ringatózik, a másik szamáron kocog mellette, pitypangok nyílnak és boldog komondorok kergetőznek, az egyik vak. Ő tanácstalanul mászkál ide-oda, néha beleütközik a feje a budi oldalába, akkor nagyot koppan, azután elhallgat. A budi ajtaja nyikorog a szélben, a kamera innen svenkel a tevegelő alakra.
Ősz férfi pörge kalapban, abban egy szalonkatoll meredezik, s ahogy ring a teve, a főhős mellén annak ütemére inog egy feszület. Hátán átvetve egy AK 763-as meg egy aknavető, övében kézigránátok. Mosolyogva üget, és társalog a szamaras emberrel, aki furcsa mód öltönyben van, könyökvédőben, gemkapocsból készült nyaklánccal, tekintete alázatos teknőchöz hasonlatos, úgy néz fel a magasba a kalaposra, akinek innen csak a sziluettje látszik, mert a képet beégeti a Nap.
Így haladnak a bárányganés füveken, amikor a kalapos megkérdi:
– Mire megyünk, plébános úr?
– Jegesmedvére. – Feleli a szamaras ember, és sokat sejtetően vigyorog.
– Azt itt hogy? – Kérdi a kalapos.
– Nincsen lehetetlen, édes gazdám. Olvastam a kalandjaidat a szarvassal, férfias munka volt, meg azt, hogy a vágyad jegesmedvére vadászhatni. – Mondja ez a szamaras, és sokat sejtetően mosolyog.
– Itt, Hódmezővásárhely határában? – Értetlenkedik a kalapos.
– Nincsen lehetetlen. – mondja a szamaras – Isten és a Párt segedelmével minden lehet, célunk a végtelen. Ha Viktor velünk, ki ellenünk? – Így alázatoskodik ez a szamaras.
– Milyen igaz, milyen igaz. Magam se mondhattam volna szebben. – Így a kalapos, és csak haladnak, haladnak, a távolban feltűnik egy csipkebokor, ágai végén tüzek égnek, így látszik, közelebb érve tűnik csak ki, hogy lámpák vannak rajta. A tövében ül egy vejszerű alak, és tartja a mancsát.
– Húsz százalék. – Ezt sziszegi a szamarasnak, aki alig győzi elhessegetni.
– Majd aztán, majd aztán. – Tolja el, miközben taknyos zsebkendőjével porolja le a bokor tövét, és le is teríti.
– Hogy föl ne fázzál. – Ülteti le a kalapost a takonyra. – Itt várunk. – Folytatja aztán, és hunyorogva nézi a kietlen laposságot.
– Onnan kell jönnie. – Mutat a messzeségbe, de csak szúnyogok rajzása látszik, még messzebbről pedig bánatos tehénbőgés hallatszik. Békák vartyognak, és tücskök hangoskodnak. A kalapos izzad meg szuszog, nyögdécsel.
– Nem mehetnénk helikopterrel? – Kérdi már kétségbeesve.
– Sajnos a Tóni félretette menekülésre, de ne izgulj, már jön is. – A távolba mutat, ahol porfelhőben közeledik valami fehérség, vibrál körülötte a levegő, amikor hitelen megszólal egy szájharmonika, vészesen, hosszan. A kalapos izgalomba jön, a Kalasnyikovját igazgatja, szemeit meresztgeti.
Lassan bontakozik ki a kép, a fehér folt egyre vonalasabb, és, amint közeledik, látszik, hogy egy nyúl az, amitől a kalapos lelombozódik.
– Húsvét van, persze. – Ezt mondja csalódottan a szamarasnak, de az kétségbe van esve.
– Erről nem volt szó. – Ezt rebegi, amikor a nyúl már teljesen kivehető, vörösen izzanak a szemei, bundája meg csillog, mint a Salamon tökei. A nyúl pödör egyet a bajuszán, hátranyúl, és elővesz valamit, amitől a szamaras visítani kezd.
– Puskája van, baszd meg Zsóti, puskája. – Ezt ordítja, és rohanni kezd, de a nyúl már lő is, a kalapos négykézláb menekül, és bőg, csorognak a könnyei, taknya-nyála egybefolyik, és egyáltalán nem felemelő látvány, ahogyan a vakondtúrás mögött reszket. A nyúlnak félautomatája van, tüzel veszettül, fröcsög a föld, a kutyák vonyítanak, szalonkák röhögnek, fél perc az egész.
Közeliben a kalapos szutykos, izzadt, reszkető arca, amint veti a keresztet, a háttérben a nyúl befejezi a lövöldözést, megfújja a mordály csövét, és túlvilágian mély hangon ennyit mond:
– Hasta la vista, baby.
A kamera elemelkedik megint, madártávlatból mutatja a rónaságot. Minden nyugodt, amikor megszólal egy hang az égből:
– Még mindig centrumhétfő.
(Nem tudni miért, de ez a vége. A forgatókönyvíró biztosan teljesen be volt állva.)
Vélemény, hozzászólás?